A Régi Épületek Kutatóinak Egyesülete (RÉKE) nyolcadik konferenciája és a kapcsolódó kiadvány a magyar zsidó épített örökség kutatásának közelmúltbeli irányait igyekezett néhány példán keresztül bemutatni. A zsidó épített örökség kutatásának 1945-ig tartó historiográfiai áttekintése mellett néhány jellemző példán szerettük volna megmutatni, hogy a közelmúltban milyen megközelítési módok váltak elterjedtté, milyen forrástípusok és emlékanyag került a kutatók érdeklődésének homlokterébe. A különböző tudományterületek művelőinek (pl. művészettörténész, hebraista, judaista, történész) együttműködése az utóbbi évtizedben már egyre gyakoribb, erre példa a pesti régi zsidó temető feldolgozása, a mádi zsinagóga monográfiája vagy a szegedi zsinagógáról készülő kötet. Kötetünkben olvasható tanulmány a magyarországi zsidó temetők 18-19. századi rétegéről, a regionális jellegzetességek okairól, a tatai zsinagóga – sok más hazai imaházhoz hasonlóan átépített és „dejudaizált” – épületéről, elpusztított berendezéséről. Olvashatunk Sátoraljaújhely, az egykori „Kis Jeruzsálem” zsidó örökségéről és annak múzeumi interpretációjáról, továbbá két, a pesti ún. zsidó negyedben a 19. században felépült és a 2000-es évek elején részlegesen elbontott lakóházról, melyeknek maradványai azóta is pusztulnak. A jelentős üvegfestő mester, Kopp Ferenc zsinagógákba készült kiviteli ablakterveinek azonosítása, illetve a Fischer kerámiagyáros család tagjainak síremlékei is témája egy-egy tanulmánynak.
A zsidó épített örökség kutatásának története nem nyúlik vissza a távoli múltba, ennek vallási és történeti okai egyaránt ismertek. A zsidó tárgyi kultúra tanulmányozása a vallási megújulást és az akkulturációt szorgalmazó reformzsidóság köreiből indult el a 19. század második felében, a Wissenschaft des Judentums egy viszonylag késői megnyilvánulásaként. Magyarországon, hasonlóan más európai országokhoz, a tudósok, gyűjtők figyelmének középpontjában ekkor elsősorban a judaikák, a szertartási tárgyak és egyéb, a zsidó valláshoz, kultúrához kapcsolódó tárgyak álltak. A síremlékek és a zsinagógák művészettörténeti, építészettörténeti kutatása évtizedekkel későbbi fejlemény és ekkor sem volt módszeres vagy tervszerű. A magyar zsidó emlékanyagot tárgyaló monografikus kötet 1945-ig nem jelent meg, csak egyes korszakokat vagy építészek munkásságát érintő résztanulmányok, publicisztikák készültek.
Az 1945 és 1948 közötti rövid demokratikus időszakban a szabadon működő hivatalos zsidó képviseleti szerveknek a közösséget ért mérhetetlen anyagi veszteségek miatt új feladatokat kellett ellátniuk, 1948-tól az állami hatóságok tudatosan visszaszorították a zsidó identitás megnyilvánulásait. A történetírás és az emlékezetpolitika évtizedekig nem különböztette meg az általános magyar tragédiát a zsidóság tragédiájától. Pedig annak, hogy miként emlékeznek egy országban a holokausztra — a nemzeti történelem részeként vagy attól elkülönítve —, alapvető következményei vannak a zsidó örökség megőrzésére nézve. A lerombolt, felismerhetetlenségig átépített és pusztuló zsidó közösségi épületek, az anyagi és szellemi örökség eltűnése elsősorban a többségi társadalom hozzáállását tükrözte, amely hosszú ideig nem tekintette ezeket a közös örökség részének. A hitközségek leromlott állapotú zsinagógákat, mikvéket, iskolákat és egyéb épületeket adtak el, gyakran az országos iroda nyomására, a halacha előírásai és az épületek művészi vagy építészeti értékei a legritkább esetben számítottak. Sok épületet építőanyagként használtak fel vagy méltatlan módon alakítottak át, csak a néhány műemléki védelem alatt álló épület esetében volt szükség a hatóság hozzájárulására. Az 1980-as évekig a fennmaradt zsidó építészeti örökség nagyobb része feltáratlan maradt, kevés művészeti vagy történeti szempontból jelentős zsinagóga kutatása indult el. Néhány épületet, például a budai középkori imaházat és a soproni 14. századi „ó-zsinagógát” műemlékileg helyreállítottak. Az 1980-as években kezdték meg a műemlékvédelmi szakemberek egyes zsinagógák építészeti dokumentálását. A zsidó közösségeket és épületeiket (zsinagógák, imaházak, rabbi-lakások, rituális fürdők stb.) Gazda Anikó építész dolgozta fel térképekkel, rajzokkal illusztrált adatgazdag topográfiai kötetben. Munkája és fotóhagyatéka ma is felbecsülhetetlen jelentőségű.
1990 óta több átfogó tanulmány, építész- vagy épületmonográfia jelent meg, számos helytörténeti publikáció, egymással gyakran átfedésben lévő, zsinagógákra, temetőkre vonatkozó honlap is napvilágot látott. Közben zsinagógákat állítottak helyre, temetőket tisztítottak meg, teljes temetőfeldolgozásokat publikáltak. Bár kimondhatjuk, hogy a zsidó emlékanyag mára a nemzeti örökség részévé vált, az egyre fogyó épített örökségről országos topográfiai inventarizáció mindmáig nem készült. Ugyanígy hiányzik egy világos jövőkép a zsidó épített örökség megőrzésére és fenntarthatóságára vonatkozóan – sajnos ez a műemléki értékű épületállomány egyéb szegmentumairól is elmondható.
A konferencia megrendezését és a kötet kiadását a Nemzeti Kulturális Alap támogatása tette lehetővé.
A konferenciához kapcsolódó kötet digitális formátumban elérhető a RÉKE oldalán.
Régi Épületek Kutatóinak Egyesülete: Tanulmánykötetek
A konferencia videófelvételen megtekinthető a FUGA Budapeseti Építészeti Központ Youtube csatornáján:
https://www.youtube.com/watch?v=7WFW06YPhH8 Délelőtt 1. rész
FUGA941_online/2:
RÉKE-konferencia: Helyzetkép – A magyar zsidó épített örökség... Délelőtt 2.
rész
FUGA941_online/3:
RÉKE-konferencia: Helyzetkép – A magyar zsidó épített örökség... Délután 1.
rész
FUGA941_online/4:
RÉKE-konferencia: Helyzetkép – A magyar zsidó épített örökség... Délután 2.
rész
A RÉKE Vezetősége
Fotók: FUGA Budapesti Építészeti Központ
