A RÉKE (Régi Épületek Kutatóinak
Egyesülete) szakmai estje a FUGA Budapesti Építészeti Központban (Budapest V.
Petőfi S. u 5.)
2012. 06. 18. hétfő 18 h.
Fülöp András régész
Régi épületek kutatásaa Nemzeti Örökségvédelmi Központban
Közel
két éve, hogy az operatív műemléki tevékenységek, így az épületkutatási
feladatok a Magyar Nemzeti Múzeum égisze alatt működő Nemzeti Örökségvédelmi
Központba (NÖK) kerültek a korábbi elődintézmények (ÁMRK, majd KÖSZ)
örökségeként. Ezen idő alatt a NÖK Műemléki Kutatási Osztálya mintegy 58
projektet végzett el. Az előadó az épületkutatás különböző válfajait és azok
aktuális problémáit mutatja be, melyek illusztrálására az osztály által végzett
munkákból ragad ki egy-egy példát.
Összefoglaló helyzetkép
Amikor
megérkezett a felkérés arra, hogy beszéljek a mai RÉKE-esten a Magyar
Nemzeti Múzeum – Nemzeti Örökségvédelmi Központ (NÖK) épületkutatásban
betöltött szerepéről, természetesen igent mondtam, hiszen mindig
megtiszteltetést jelent e szakmai plénum előtt megszólani. Ám amikor jobban
belegondoltam, mivel is jár ez, már nem voltam annyira biztos a dolgomban.
Nehéz elfogultság – és elfogódottság – nélkül egy olyan tevékenységről, egy
olyan intézményről, különösen annak egy osztályáról beszélni, amelynek működése
jómagam mindennapjait is kitölti. Mégis azt gondolom, hogy meg kell tenni, mert
az általunk végzett munka és az annak nyomán felhalmozott napi tapasztalat
talán mások számára is segítséget, fogódzót jelenthet, vagy éppen vitatémát,
ami a maihoz hasonló esteknek az igazi szerepe. Azt is el kell mondanom, hogy a
felvetett problémák e körben nem ismeretlenek, sőt, hogy pl. a KÖH a maga
eszközeivel mindent megtesz ezek orvoslására – gondolok itt a
jogszabályalkotásban vállalt, betöltött szerepére –, tehát nem akarom itt a
spanyolviaszt feltalálni. Ám talán nem érdektelen a mi nézőpontunkból is
ismertetni a kérdést, hátha a hangsúlyok máshová esnek.
Bármennyire szeretném, nem kerülhetem meg, hogy egy kis tudománytörténettel
indítsak, hiszen tanulságos, hogy az épületkutatás hogyan „kötött ki” a Magyar
Nemzeti Múzeum égisze alatt működő NÖK-ben. A kiindulópont mi más lehetne, mint
az 1957-ben alapított Országos Műemléki Felügyelőség, mely egyszerre volt
beruházó, tervező, kutató, restauráló intézmény, engedélyező hatóság, egyben
kivitelező cég. A rendszerváltást követően, 1992-93-ban úgy ítélték meg, hogy
ez túl sok funkció egy intézményben, talán összeférhetetlen is. Ezért aztán
leválasztották róla mindazon feladatokat, amelyek a szigorúan vett első (és
másod-) fokú hatósági munkához nem tartoztak hozzá. Így kialakult a majdnem
profiltiszta Országos Műemlékvédelmi Hivatal (OMvH). A kiemelkedő rangú, állami
tulajdonban tartandó műemlékek egy részének gondnokolását a Műemlékek Állami
(ma Nemzeti) Gondnoksága látta el. Az ún. operatív tevékenységekre – az
régészeti és a falkutatásra, restaurátori és építészeti tevékenységre –,
létrehoztak egy harmadik, új intézményt, az Állami Műemlékhelyreállítási és
Restaurálási Központot (ÁMRK). Ez sokszínűséget, lehetőséget kínált a
„társszakmák” további szoros együttműködésére. Zavart legfeljebb – a külső
szemlélő számára – az okozhatott, hogy maradt egy tudományos részleg az OMvH
mellett, mely ezután is felvállalt új kutatásokat.
Az ÁMRK kezdetben hasonló módon működött, mint az elődintézménye. Állami
támogatásból élt, saját maga tudta finanszírozni az egyes helyreállítások
kutatását, tervezését helyreállítását, állva a kapcsolódó dologi kiadásokat is.
Mindezt egy, a két másik társintézménnyel közösen kialakított munkaterv szerint
tette. E szerepkörén eleinte nem változtatott az sem, hogy 2001-ben az új
Örökségvédelmi Törvény alaposan átalakította az OMvH szerepkörét, a műemlékvédelmet
egy nagyobb gyűjtőfogalom részévé téve.
2006-ban az örökségvédelmi ágazat nagy forráskivonást szenvedett el, amely
– nevezzük nevén – létszámleépítésben nyilvánult meg. Ennek következményeként
az ÁMRK egy közel 50 %-os vágáson esett át (nem kímélve a kutatást sem), míg a
másik két társintézmény ebből kimaradt, más szóval: az ágazatra mért leépítést
lényegében kizárólag az ÁMRK „torkán nyomták le”. A következő fordulópont pedig
2007 tavasza volt, amikor az ÁMRK-ra ráültetve létrehozták a Kulturális Örökségvédelmi
Szakszolgálatot (KÖSZ), amelynek feladata a nagyberuházásokhoz kapcsolódó
régészeti feladatellátás volt, amivel rögtön a régészet körüli viták
kereszttüzébe került. Mintegy mellékesen, a volt ÁMRK részlegei továbbra is itt
maradtak, hiszen a KÖSZ Alapító Okiratában ezután is szerepelt a műemléki
kutatás és tervezés. Ugyan 2008-ban történt kísérlet bizonyos mértékű
centralizációra a műemlékvédelem területén, ám 2008 őszén az új Alapító Okirat
változatlanul hagyta a korábbi, műemlékvédelemre vonatkozó sorait.
2010 nyarán a KÖSZ-t jogszabályi úton beolvasztották a Magyar Nemzeti
Múzeumba, és vele együtt ment a műemlékes részleg is. Mivel az örökségvédelmi
intézményrendszer átfogó átalakítását tervezték megvalósítani, a döntéshozók ideiglenes
megoldásként aposztrofálták a lépést. Így történhetett, hogy a Magyar Nemzeti
Múzeum egységes szerkezetű Alapító Okiratában – története során először –
megjelentek, és ott vannak ma is az operatív műemléki feladatok, köztük az
épületkutatás is.
A forráskivonás a kultúra területén közben tovább folytatódott. 2011 őszén
sem az örökségvédelmi, sem a múzeumi szegmenst nem kímélte. 2006-hoz képest már
nemcsak az operatív műemlékvédelmet érintette, ami intő jel az összes
társintézmény számára. Az örökségvédelem
széttagolt intézményei vagy töredékei külön-külön sebezhetőnek bizonyultak, és
bizonyulnak ma is. Ebben a financiális helyzetben az egyetlen logikus
lehetőség a három műemlékvédelemmel foglalkozó intézményrész emberállományának
és állami támogatásának koncentrálása, összevonása lehetne, ahol a
rendelkezésre álló anyagi források és a humán erőnek a „házon belüli”
újrastrukturálásával lehet némi mozgásteret nyerni.
Még egy lényeges dologról kell beszélnünk. Ez pedig az operatív
műemlékvédelem és azon belül a kutatás állami finanszírozása. Az ÁMRK
megalakulásához képest ez jelentősen átalakult. Az igazi változást 2002 tájékán
az állami támogatás erőteljes csökkentése indította el. Eleinte a saját
finanszírozású munkák maradtak el, aztán a dologi kiadások anyagi fedezete
hiányzott, amit apránként, majd egyre nagyobb mértékben növelt a fenntartó,
ezzel azt a helyzetet előállítva, hogy a hiányzó összegek költségtérítését az
építtetőtől kérjük el. Az ÁMRK-nak szerződéseket kellett kötnie, és egyre
inkább ilyen munkákból – úgymond „projektalapon” – kellett fenntartania magát.
A stratégia ennek ellenére mindig az volt, és ma is az, hogy csak annyit kérünk
el az építtetőtől, amennyit a hiányzó állami támogatás feltétlenül szükségessé
tesz. Az egyes projektek végső egyenlege pedig 0 körül kell, hogy legyen. Más
szóval: az állami támogatást válogatás nélkül lényegében „szétterítettük” – és
tesszük ma is – az egyes kutatások között, hiszen mi is arra kaptuk, kapjuk. Ami
ugyanis közhely, a műemlékek tulajdonosainak többségének nemigen van pénze a
szakszerű felújításra sem, nemhogy kutatásra.
Az alábbi diagram a NÖK Műemléki Kutatási Osztályának 2012. első félévi
időráfordítását mutatja. A projektek közül a legtöbbet állami felkérésre
végezzük, utána önkormányzatira, magyarán közpénzből.
Hogy ebből milyen következtetést lehet levonni, mindenkinek a fantáziájára
bízom. Jól érzékelhető a nem projektalapon végzett munkáink hányada is, mely
magába foglalja a tudományos tevékenységre fordított időt.
Egyvalamit itt le kell szögeznünk. A műemléki kutatásnak, ezen belül a
falkutatásnak is mindig volt és lesz ára. Pénzbe kerül a munkabér, a dologi
kiadások (szállás, útiköltség, a dokumentáció papírja, nyomtatása stb.) A
kérdés csak az, hogy mindezt milyen arányban finanszírozza az állam, és mennyit
hárít át ebből a műemléktulajdonosokra. Ebben a helyzetben föl kell tennünk a
kérdést: miért van szükség államilag finanszírozott épületkutatásra? A
következőkben a NÖK elmúlt évben végzett mintegy 58 kisebb-nagyobb projektjéből
kiragadva a példákat remélem, hogy a válasz egyértelmű lesz.
Tevékenységünk konkrét példákon
A
sort az ún. „roncsolásmentes” kutatásokkal kell kezdenem. Ezek élén a
topográfiai igényű kutatásokat kell megemlítenem. Mivel a műemléki topográfiák
készítése nem elsősorban intézményünk feladata, elsősorban helyi védettségű
épületállománnyal kezdtünk foglalatoskodni. Ezt a szegmenst kaptuk feladatul a TÉKA-projekt keretében, ahol a
tájértékek kataszterezése során a marcali és sárbogárdi kistérséget vettük
górcső alá. A műemlékállománnyal egyik konzorciumi partnerünk, a Kulturális
Örökségvédelmi Hivatal foglalkozott, így a két intézmény – ami az épített
örökséget illeti – kiegészítette egymást. Másik példa a budaörsi helyi védettségű ingatlanok újra lajstromozása volt, mely
feladat most ért véget.
2004 óta elterjedt és használt munkamódszer a műemlékekre vonatkozó
értékleltár készítése, mely nagy értékű és/vagy lakott épületek értékeit veszi
számba, von le belőle következtetéseket, de még mindig csak szemrevételezés
szintjén. Mivel az értékleltár vagy. falkutatás polémiának már egyre gazdagabb
szakirodalma van, most nem kívánok részletekbe belemenni az értékleltár
lehetőségeit és korlátait illetően. Mi is készítettünk ilyeneket az elmúlt két évében.
Sokszor csak szondázó restaurátori kutatással párosítva (mint pl. a Szentendre, Dumtsa J. u. 1. sz. házban),
mert az épület csupán ennyit kíván, vagy az objektív körülmények csak ennyit
tesznek lehetővé. Adódhatnak olyan helyzetek is, amikor furcsamód védési
dokumentációt kell készítenünk, noha ez is elsősorban a KÖH feladata. Példának
hozzuk a Vas megyei Nemeskolta római
katolikus templomát, melyet a felújítása előtt ideiglenesen védetté
nyilvánítottak. A felújítási munkákat mi követtük figyelemmel, és a kutatási
dokumentáció vált védési dokumentációvá, ami végül a védés alapjául szolgált.
A továbbiakban pedig már a – jogszabályi szóhasználattal élve –
„roncsolásos” kutatások taglalására térnénk át, ami feladataink nagyobb részét
teszi ki, ezek közül is elsőként a leginkább roncsolásos munkamódszerrel, a régészettel
kezdenénk.
A műemléki védelmet is élvező, nyilvántartott régészeti lelőhelyek esetében
van egy feloldhatatlan kettősség. A 2001. évi örökségvédelmi törvény
alapesetben abból indul ki, hogy az építtető elpusztítja a lelőhelyet, annak
helyén egy funkcionálisan teljesen új produktumot hoz létre, tehát a lelőhely
feltárásának költségeit is neki kell viselnie a „szennyező fizet” elv alapján.
Műemléképület esetében azonban a tulajdonos nem feltétlen szennyezi az
épületet. Legtöbb esetben nem pusztítja el, noha átalakítása részben
veszélyeztethet örökségi elemeket. Amellett, hogy használni, hasznosítani
akarja, a felújítással elvileg az épített környezetet szebbé is teszi, így
végső soron a közjót is szolgálja (bár többnyire nem ezzel a céllal teszi). A műemlékek
esetében ráadásul (pl. templomok esetében) sokszor a funkció sem változik. Itt
már akarva akaratlanul belép az állami támogatás lehetősége, miközben a
régészeti jogszabályok továbbra is egy kalap alá veszik őt, mondjuk, a
hipermarket építtetőjével. Mindaddig tehát, amíg a műemléki védettségű
ingatlanon végzendő régészet jogszabályi úton nem „emelhető ki” a többi közül,
addig a műemléki kutatások régészeti része állami támogatásban elvileg nem részesíthető
–hacsak a régészeti jogszabályokban közelmúltban bekövetkezett változtatásokat
nem tekintjük az állami támogatás egy extrém formájának.
A fenti gondolatmenetből következik egy másik, számunkra lényeges
megállapítás. A régészeti ásatással ellentétben, mely a feltárással
megsemmisíti a saját forrását (és a valóság helyébe a kutatási dokumentáció
lép), a műemlékek általában megmaradnak, még ha sérülhetnek is a felújítás
során. A műemléken végzendő roncsolásos kutatás (restaurátori és falkutatás),
mely nyilván az építőipari beavatkozás mélységéig vizsgálja az épületet is csak
részleges lehet, más nézőpontból: hiányos. Valami olyasmi, mint a próbafeltárás
a régészetben. A megelőző feltárással megegyező eljárás az épület
szisztematikus, dokumentálás mellett történő lebontása lenne, ami
műemléképületeknél nyilvánvalóan lehetetlen. Ezért a NÖK-ös kutatásoknál a
falkutatásoknál mindig „szondázó” falkutatásról beszélünk, mert álláspontunk szerint teljes falkutatásra sosem kerülhet sor.
Itt meg kell jegyeznünk, hogy az ilyen típusú feltárások valójában félúton
vannak a tervásatás és a megelőző feltárás között. Tagadhatatlan, hogy egy
műemlék, különösen egy várrom felújítása tartalmaz valamiféle tervszerűséget,
tudományos szakszerűséget, és funkcióváltásra sem kerül sor: a várrom a
helyreállítás után is várrom marad (jó esetben). Ám a tervásatásoknál már a
lelőhely kiválasztása is kizárólag tudományos szempontok alapján történik,
semmiféle beruházás nem áll a hátterében. Emiatt nem is lehet(ne) a
tulajdonosokra terhelni a tervásatás költségeit. Ezek a várásatások inkább a
megelőző feltárások közé sorolandók, hiszen építőipari beavatkozás követi őket,
ami sokszor túlmegy az egyszerű konzerváláson. A KÖH-ben 2010 tavaszán elnöki
utasítás is született, mely a megelőző feltárások családjába utalta a műemléki
régészeti feltárásokat. Ezek jó része próbafeltárás, ami akkor a megelőző
feltárások része volt. Mostanság a próbafeltárás kezd „kiszabadulni” a megelőző
feltárások csoportjából, inkább az előzetes régészeti dokumentáció részévé kezd
válni. Az örökségvédelmi hatástanulmány – amelynek elvileg műemléki
munkarészének is kell lennie – viszont ma már nem kötelező nagyberuházásoknál,
így műemlékek esetében az előkészítő fázis végleg kiesett.
Térjünk tehát rá a falkutatásra, de először, mint az ásatással
összekapcsolt munkamódszerre. Közismert tény, várainknál, várromjainknál – még
ha régészeti feltárás már érintette is – modern értelemben vett falkutatás
kevés volt. A közelmúltban általában EU-s pályázatok során számos vár
felújításához fogtak hozzá, melyben szerepünk volt. Ezekben többnyire mi
végeztük a régészeti feltárást, a 2010-ben beállt jogszabályváltozások okán már
csak a megelőző feltárásra közvetlenül szerződő illetékes megyei múzeumok
alvállalkozójaként, ahol ezt igénylik. Kapacitásgondok miatt, nyugodtan állíthatjuk,
igenis igénylik.
A NÖK-ös korszakba átnyúló példánk a kőszegi
vár volt. Itt már az 1960-as évektől folytak feltárások, követte is
helyreállítás, de most egy másik EU-s projekt keretében az önkormányzat
beruházásában térszín alatti bővítést akartak végrehajtani: a régészetileg
érdekes északi szárnyban földalatti WC-csoportot létrehozni. Az újabb
próbafeltárásokat a NÖK végezte (lényegében a statikai árkok helyén), majd
amikor az engedélyezési tervben szereplő épület kontúrján a megelőző feltárásra
kellett árajánlatot adni, a KÖSZ erre szakosodott építészének végig kellett
gondolnia, milyen műszaki nehézségekre kell felkészülni, hiszen ezek járulékos
költségként az ásatási költségvetést növelnék. Az épület dúcolásától kezdve, a
szakaszos aláfalazásból fakadó fajlagosan nagyobb régészeti költségekig
mindent, beleértve a talajvíz szivattyúzását is. A KÖSZ által feltett kérdések
ráirányították az építtető figyelmét arra, hogy a terv részleteiben nem volt
végiggondolva, nem beszélve arról, hogy régészetileg már kevésbé érintett
helyen is meg lehet oldani a beruházást, kevesebb pénzből. Az építtető végül
máshol valósította meg a WC-csoportot, amivel az épület csak nyert. A példa
csak arra szolgál, hogy a felelősen végzett régészeti tevékenység igenis
szolgálhatja a műemlékvédelem ügyét is, ha a régészeti szolgáltató nem
feltétlen arra törekedik, hogy minél több pénzt kivasaljon a megrendelőből.
Csak mellékesen jegyezem meg, hogy a kőszegi vár ásatása a NÖK-ös időszakban
tovább folytatódott, természetesen már a megyei múzeum vezetésével, nekünk más
lehetőség nem maradt, mint konzulensként delegálni munkatársunkat, hogy a
feltárások szakmai színvonala megmaradjon.
A jogszabályváltozások nem változtattak azon, hogy a falkutatási munkákra
már közvetlenül kaphatunk felkérést. Így a felújításokat megelőző régészeti
feltárásra és falkutatásra egyazon intézményben került sor. Ilyenre volt példa gyakorlatunkból
a siroki, a boldogkői vár. Hiába volt többségükben már valamilyen régészeti
feltárás, falkutatás (leszámítva az újabban kezdődött munkákat, mint pl.
Somlón) nem volt korábban, hiszen a falkutatás módszertanát sem alkalmazták
várainkon a közelmúltig. Szerencsére az érintett örökségvédelmi irodák is egyre
inkább számon kérik, az építtetőn a falkutatást, hiszen egy egyszerű
romkonzerválás is örökre eltüntethet lényeges építéstörténeti információkat.
Ilyenkor két engedély születik: egy falkutatási és egy ásatási, teljesen külön
eljárásrend keretében. Nyilvánvaló, hogy a kutató kedvéért külön nem fognak
beállványozni olykor körülményesen megközelíthető falszakaszokat, így sokat
látott hatósági ember „a kivitelezést közvetlenül megelőző" falkutatást
szokott előírni, ugyanarról az állványról, amit a kivitelező épít. Ez azt
jelenti viszont, hogy a kutatónak a friss tapasztalatait – amellett, hogy
dokumentálnia kell – a művezetés során az építésszel, műszaki ellenőrrel stb.
meg kell konzultálnia, hogy a falazás során rögtön érvényesíteni lehessen az új
szempontokat.
Az említett váraink pályázati pénzből kerültek megújításra, és ezen a
ponton beszélnem kellene a pályázatok tapasztalatairól. El kellene mesélnem,
milyen rosszul volt egyik-másik pályázat előkészítve, ahol hozzá nem értésből
vagy éppen hátsó szándéktól vezérelve a kutatásra egyáltalán nem állítottak be
összegeket, miközben a pályázatírók nagy hangsúlyt szoktak fektetni minden
apró-cseprő részletre. Nem kívánok részletesen szólni arról sem, hogy milyen
problémák adódnak abból, ha építészeti engedélyes terv nélkül is be lehet adni
egy pályázatot, hiszen így az engedélyező hatóság kikötéseit eleve nem tudják
figyelembe venni a pályázat beadásakor, de még csak arra sincsenek
rákényszerítve, hogy műszakilag végiggondolják, mit miért akarnak, és
egyáltalán érdemes-e. Igen, volt olyan várunk, amelynél felújítás alá nem eső
részeket kellett megkutatni, és nem került kutatás alá olyan része, amihez
végül hozzá kellett nyúlni. Csak pozitív példaként említeném a siroki várat,
ahol az építtető (Műemlékek Nemzeti Gondnoksága) jó előre tájékozódott a
kutatások várható költségeiről. De hozhatnám pozitív példának Boldogkőváralja
kis településének önkormányzatát, amelynek szintén nem derogált jó előre
tájékozódni a várható költségekről.
A pályázatok témakörétől elszakadva inkább egy
érdekes szakmai kérdést vetnék fel, melyre praxisunkból a siklósi vár esetét
hoznánk fel. Ennek restaurátori, falkutatását és régészeti feltárását is
intézményünk végezte. Volt azonban a várnak egy olyan részlete, a keleti
szárny, amelynek az építéstörténete különösen alakult. A 15. században egy emeletes,
boltozott épületrész jött létre, az udvar felé néző gótikus nyílásrendszerrel.
A 16. század elején a Perényiek feltöltötték az első emeleti gótikus járószintet,
létrehozva egy új nyílásrendszert, lényegében a mai helyén (reneszánsz ablakok
beszűkítésében barokkok). A helyreállítás a Garai-kori szintek visszaállítását
tűzte ki célul, azaz a Perényi-kori feltöltést ki kellett termelni. Az, hogy
ezt kutatás keretében kell megvalósítani, az világos, de milyen kutatással? A
régészet itt szóba sem jöhet, mert ugyan a siklósi vár régészeti lelőhely, ám a
vizsgált objektumok a régészeti örökség törvényi meghatározását idézve nem „az emberi létnek a föld felszínén, a föld vagy a
vizek felszíne alatt (…) 1711 előtt keletkezett érzékelhető nyomként
értelmezendők” (7. § 22.), hiszen a földfelszín fölött több méterrel
találhatók. Ebből adódóan az „örökségvédelmi kutatás”, falkutatás előírása lehetne
a megoldás, hiszen a feltárás lényegében „a
műemlék falfelületeinek vagy szerkezeteinek, továbbá alkotórészeinek és
tartozékainak tudományos vagy műszaki célú kutatására” (63. § 2e) irányul.
Ugyanakkor a végzett munka földmunka, és régészeti leletek is előkerülhetnek belőle,
mint Siklóson. Az előkerült leletek tulajdonjoga kié? Az államé, mint általában
a földből előkerült régészeti leleteké? De ha nem régészeti ásatásból jöttek
elő, és az épület tartozékaként fogjuk fel, úgy olyan, mint a másodlagosan
behelyezett nyíláskeretek a falban. Az épület tulajdonosáé. Ezek restaurálása
kinek a feladata? Ha esetleg a kutató nem egy állami intézmény, hanem egy
magánember, akkor ő? Lehetséges tehát, hogy Siklóson a hatóság döntése helyes
volt, és a feladatot mégis a régészeti feladatok közé sorolta.
Ugyanehhez a kérdéskörhöz tartozik a szituáció fordítottja. Itt van a
veszprémi ferences templom barokk
kori épülete, ahol az építtető a 18. századi, alacsonyabb járószintet akarta
visszaállítani (most ne menjünk bele, hogy volt-e ennek értelme). Maga az
utólagos feltöltés ugyanis jól adatolhatóan a 19. század elején került a
helyére. A veszprémi vár egésze régészeti lelőhely, ám biztos, hogy a
templombelső szintsüllyesztésével nem kerül régészetileg érdekes réteg
eltávolításra, így az egyszerű örökségvédelmi kutatási engedély „arányos” válasz
volt a helyzet megoldására.
De lépjünk tovább. Érdekes csoportját alkotják műemlékeinknek a történeti
kertek. Az utóbbi időben előtérbe került ezek „régészeti módszerekkel” való
kutatása, mind a barokk kertek, mind az angolkertek vonatkozásában. Amennyiben
az adott kert nyilvántartott régészeti lelőhelyen van, úgy nem tudunk eltérni a
régészetre vonatkozó jogszabályoktól, és csak az illetékes megyei múzeum
alvállalkozójaként jöhetünk számításba. Ilyen volt most a füzérradványi Károlyi-kastély esetében, ahol a 19. század második
felében emelt kastély helyén az előzetes adatok szerint már 1711 előtt is állt
egy korábbi épület. Az Ásatási Bizottság ugyan nem tartotta magát illetékesnek
az ügyben, az örökségvédelmi iroda ugyanakkor régészeti feltárást írt elő,
hivatkozva arra, hogy a 17. században az épület körül káposztáskert volt. Emiatt,
noha a feltárás nyilvánvalóan az angolkert elemeire fókuszált, nem lehetett
eltekinteni az ásatási engedéllyel való kutatástól, melyet az illetékes megyei
múzeum alvállalkozójaként végeztünk. Az már csak a sors fintora, hogy semmilyen
régészeti korú objektum nem jött elő – de még reneszánsz káposztát sem
találtunk –, a lelőhely-bejelentő adatlapon tehát közöltük, hogy az ásatás régészeti
szempontból negatív lett, az angolpark elemei mégis megvoltak. Egészen más volt
a helyzet a dobai Erdődy-kastély
angolparkjával. A két hrsz-on levő angolpark szélén levő tavak egyikéből a 19.
század végén egy római szarkofág jött elő, amit azóta is őrizgetnek a parkban.
Ma már az sem nyilvánvaló, melyik tóból jött elő, de mindenesetre emiatt
elvileg az egész 91,5 ha-os angolparkban csak régészeti feltárás keretében
lehetne dolgozni. A hatóság – nézetünk szerint helyesen – nem ásatási, hanem
örökségvédelmi kutatási engedélyhez kötötte a munkát (hiszen a lelet és a park
kapcsolata annyira bizonytalan) azzal a feltétellel, hogy ha bármilyen
régészeti lelet, objektum előkerül, a munkát meg kell állítani, és akkor
nyilvánvalóan a régészeti jogszabályokat kell alkalmazni, a megyei múzeum
főszereplésével.
Vannak azután olyan kertek is, amelyek nem minősülnek régészeti
lelőhelynek, de műemlékvédelmi védelem alatt állnak (Fertőd, Dég stb.), itt egyszerű
örökségvédelmi kutatási engedéllyel dolgozunk, közvetlen felkérésre, szinte minden
esetben a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága jóvoltából, ahol e kertkutatások
fontosságát felismerték
Rátérve a falkutatási munkákra, mindenekelőtt a falkutatások azon
csoportjával foglalkozunk, amikor építészeti engedélyezési terv előtt kell
cselekednünk. Ebben a fázisban az az egyik legnagyobb probléma, hogy a hatóság
úgy írja elő a falkutatást, hogy a legtöbbször valójában nem írja le. Az
építtető tehát csak azt tudja mondani, hogy a felügyelő „valamilyen kutatást”
előírt, de hol művészettörténeti, hol falkutatást mondanak, keverve a
restaurátorral, de az is lehet, hogy fordítva. Egyrészt a felügyelő
becsületszavára van bízva, hogy menet közben nem gondolja-e meg magát, és nem
kér további kutatásokat – egyben anyagi áldozatot az építtetőtől. A másik, hogy
ha esetleg meg akarják versenyeztetni a munkát, milyen tartalommal menjenek be
az árajánlatok? Az egyik pályázó levéltári kutatást is végezne – emiatt drágább
is – a másik nem tartja szükségesnek. Legyen-e festőrestaurátori kutatás vagy
sem? Valójában az így beérkezett árajánlatokat nem lehet összehasonlítani,
amivel egy nem egyértelmű, a szűk szakmát is megosztó, zavaros helyzet jön
létre.
Itt kell megemlékeznünk az örökségvédelmi kutatásokkal, azon belül a
falkutatásokkal kapcsolatos engedélykérés procedúrájáról. Nem kívánom a
folyamatot ismertetni, amúgy a 10/2006-os rendelet egyértelműen leírja ennek a
módját. Inkább a rendelet azon passzusára térnék ki, amely a megfelelő
jogosultság igazolását kéri. Restaurátori kutatásnál ez még diplomaszámmal
igazolható, ám falkutatásnál már kevésbé. Gyakran találkozunk azzal a
szófordulattal, hogy „művészettörténeti kutatást” kell végezni, ami nyilvánvaló
tévedés. Egyrészt az eddig felhozott példák jól mutatják, hogy az ún. örökségvédelmi
kutatások egy része kifejezetten régészeti jellegű feladat, amihez régészek
kellenek. Ami pedig a falkutatásokat illeti, legjobban a művészettörténészek tudják,
hogy a kollégáik nagy része képtelen lenne érdemben egy ilyen kutatáshoz
hozzászólni. De ugyanez áll a régészekre, építészekre is. A Régi Épületek
Kutatóinak Egyesülete már régóta próbálja a szakmagyakorlási rendelettervezetét,
amely főleg a gyakorlatot helyezi előtérbe, elsősorban az említett három
szakmánál. A jelenleg érvényes kulturális szakértői tevékenységek között,
sajnos, 2010 óta nem találjuk meg a „műemlékvédelem” kategóriát sem, ami
megfelelő feltételrendszer mellett valamiféle támpontot nyújthatna.
Egyértelmű feltételek voltak viszont a tolcsvai
Dessewffy-kastély esetében. Itt egy évszámos ajtókeret alapján joggal
feltételezte a kutatás, hogy egy reneszánsz kúria rejtőzik, és legalább még
további két építési periódust rejt magában. Az épület lakatlan volt, a hatóság
joggal írta elő már a tervezés előtt a kutatást, hiszen ezek hiánya jelentős
kockázatokat rejtett volna magában. A festőrestaurátor és falkutatás ugyan
bebizonyította, hogy az évszámos ajtó másodlagos helyzetben van, az épület
magja ennek ellenére reneszánsz kori, és építéstörténete bonyolultabb, mint azt
szemrevételezés útján (pl. egy értékleltárral) meg lehetett volna ítélni. Az
építtető és a hatóság már az engedélyezési tervek elkészítésekor tisztában volt
azzal, hogy milyen kötöttségekkel kell számolnia.
Adódhat olyan helyzet is, ahol az épület nem hordoz magában kockázatokat,
tehát a hatóság az építési engedélyt megadja, és abba teszi bele a kikötéseket.
Ez már annyiban jobb helyzet, hogy a hatóság kénytelen leírni, milyen
kutatásokat vár el. Rosszabb viszont, hogy már kiadott engedély van – esetleg
tervtanácsi döntéssel a háta mögött –, tehát kisebb a mozgástér, ha valami mégis
előkerülne. Olyan esetekben viszont, mikor kisebb a kockázat alkalmazható ez a
megoldás is Példaként az egri volt
irgalmasrendi rendház homlokzati kutatását hoznánk példának, ahol a
felügyelő tökéletesen eltalálta, hogy az építészeti engedélyezési tervet
befogadhatja, hiszen a kutatás várhatóan csak a tagozatok, színezés stb.
dolgában hozhat korrekciókat, de azért minimális esélye megvolt annak, hogy az
építészeti tervet befolyásoló részletek előkerülhetnek.
Még kisebb volt az esélye annak, hogy ilyen részletek előjöhetnek, ezért a
kivitelezést közvetlenül megelőző falkutatást írtak elő a rábahídvégi római katolikus templomnál – akárcsak a váraknál – a
kivitelező állványáról. Semmi jel nem utalt a templom középkori voltára (még
tájolása is elég furcsa volt), maximum a színezés volt kérdéses. Ugyanakkor
rendkívül nagy falfelületek voltak, amelyek külön kutatási célból történő
beállványozása többe került volna, mint maga a kutatás. A felkérés
villámgyorsan érkezett, mire az engedély megjött, és a helyszínre érkeztünk, a
lábazatot már leverték, rögtön kellett kezdeni a dokumentálást. A falkutatásból
kiderült, hogy a templom a fizikai valójában 95 %-ban 18-19. századi, ám egy
kis részén magasan fennmaradt a korábbi – vélhetően középkori – periódus
falszakasza, de komolyabb, a helyreállítást befolyásoló műrészletek nem jöttek
elő. Dokumentáltuk őket az utókornak, így végül a végeredmény a felügyelő
döntését igazolta.
Előfordulhat olyan helyzet is, mint a váraknál említett példákban: nem az
emlék egyszerűsége, inkább az objektív körülmények, a nagy homlokzatok
diktálják, hogy külön nem állványozzák be kutatás céljából. Ilyen volt a sümegi püspöki palota példája, ahol
éppen, hogy bonyolult építési periodizációra lehetett számítani – be is
igazolódott –, mégsem lehetett máskor kutatni, mint télen, a kivitelezést
közvetlenül megelőzően. Ennek taglalásáról lemondanék, hiszen a RÉKE-estek
keretében külön előadás foglalkozott már e kiemelkedő rangú műemlékkel.
Itt kell megemlékeznünk a kutatási dokumentációk kérdéséről. Álláspontunk
szerint e kutatási munkákról mindig kötelező szerkesztett dokumentációt
készíteni és leadni. Külön kiemelném a rajzok pontosságának kérdését, munkánkat
épületfelmérésben jártas geodéta segíti az osztályon. Nem elegendő a manuálé
szinten hagyni az anyagokat, hiszen a kutatóval bármi történhet, a manuáléival
is, így lényeges információk veszhetnek el örökre. E dokumentációk tartalma már
kérdésesebb. Egyrészt le kell számolni azzal az illúzióval, hogy egy kutatási
dokumentáció teljes lehet. Mint bizonyítottuk, maga a kutatás sem lehet soha
teljes, így a belőle készült anyag sem. A vonatkozó 10/2006-os rendelet előírja
a feltárt részletek rajzi, szöveges, fotós rögzítését, és a „felhasznált”
történeti és egyéb források feldolgozását. Nem kéri azonban a teljes levéltári
kutatást, ezért elvárni sem lehet. A rábahídvégi eset mutatja, hogy olyan
gyorsan kell a helyszínre érni, olyan gyorsan dolgoznak a kivitelezők, hogy ha
először nekiállunk levéltárazgatni, mire leérünk a helyszínre, mindent visszavakolnak.
Álláspontunk szerint tehát primer elsőbbséget élvez a terepi munka, a feltárt,
előkerült részletek dokumentálása, tehát mindaz, ami sérülhet, elpusztulhat. A
levéltári források – jó esetben – biztonságban vannak, bármikor kutathatók még.
A komplett levéltári kutatás legfeljebb a színvonalas publikációhoz szükséges,
még ha persze ha nem is szerencsés, hogy utólag történik meg. Így mi is a
lehetőségektől függően nyúlunk a történeti, levéltári forrásokhoz a kutatás
közben, lehetőség szerint minél többször.
Még egy kérdéskör van, amit tisztázni kell. A 306/2011. kormányrendelet az
építési beruházások közbeszerzéséről szinte kikényszeríti, hogy legkésőbb a
kivitelezésre vonatkozó közbeszerzések kiírásakor e dokumentációk rendelkezésre
álljanak. Ennek ellenére nem özönlenek a felkérések. Vélhetően azért, mert sok
esetben nem törődnek e kötelező mellékletekkel, esetleg előhúznak valamilyen
régebbi dokumentációt, ami esetleg nem is az érintett épületrészre vonatkozik,
de van. Ugyanez a jogszabály viszont evidenciaként kezeli, hogy az épületkutató
és a restaurátor már a kivitelező alvállalkozója, ami – ismerve a magyar
építőipar helyzetét – nem kecsegtet túl nagy létbiztonsággal, ami azt is
jelenti, hogy a magánvállalkozásban végzett kutatásoknak nagyon nehéz az
örökségvédelmi érdekeket képviselni. Ezt egy állami intézmény könnyebben
megteheti.
Nem szabályozza jogszabály a kivitelezés közbeni megfigyelés munkarészt,
amit viszont a hatóság – véleményünk szerint helyesen – nagyon sokszor előír. A
kivitelezés közbeni kutatói megfigyelés ugyanis segít ellensúlyozni a
falkutatás szondázó jellegét, és az építészeti beavatkozás mértékéig segít
rögzíteni lényeges részleteket. Ugyanakkor természetesen nem helyettesíti a
falkutatást! Mivel jogszabály nem szól róla, dokumentációs kötelezettség sem
társul hozzá – hacsak a felügyelő elő nem írja. Ezek eredményei maradnak
leginkább manuálékban, és az a ritka szerencsés eset, mikor publikációkba végül
beépülnek ezek az eredmények is. A kivitelezés közbeni megfigyelés nézetünk szerint
mindig kötelező eleme kellene, hogy legyen a műemlékek felújításának. Sajnálatos
– és találkoztunk ilyennel mi is –, hogy a felügyelő ugyan előírta, de az
építtető már nem volt hajlandó megrendelni a munkát, csak bejelentette a
bontást, és a becsületünkre volt bízva, hogy kimegyünk vagy sem. És sajnos a
használatbavételi engedély kiadásának sem volt feltétele annak számonkérése,
hogy dokumentáltan megtörtént-e a kivitelezés közbeni megfigyelés, azaz annak
költségeit végső soron nekünk kellett viselni. Kérdem én: egy magánember kutató
mikor tudja ezt bevállalni? Mert egy állami cégnek még mindig nagyobb
mozgástere van „lenyelni” ennek pluszköltségeit.
Ismét hoznám a siklósi vár
példáját, ahol párhuzamosan kéz EU-s projekt futott, és köztük volt kivitelezés
közbeni megfigyelés is. Munkatársaink folyamatos kapcsolatban voltak a
kivitelezővel és így sikerült mindig a megfelelő ütemben a helyszínen lenni,
dokumentálni az erőltetett menetben zajló munkák során. A vár, noha jól
kutatottnak mondható, még mindig tartogatott meglepetéseket. Ilyen volt pl. az
ún. imafülke és a benne rejlő falképek megtalálása, mely igazi szenzáció volt.
Szerencsére festőrestaurátorunk és kutatónk is a helyén volt, így legalább az
állagromlását sikerült megállítani, a megfigyeléseket dokumentálni. Munkahelyi
vezetőként bele sem merek gondolni, vajon projektszinten rentábilis volt-e a
munka vagy legalábbis 0-e az egyenlege, de azt hiszem, vannak olyan szituációk,
amikor nem is szabad. Elvileg, valamikor 1992/93-ban, ezért hoztak létre minket.
A bevezetőben feltett kérdésre tehát itt a válasz. Nem szabad lemondanunk az államilag fenntartott épületkutatásról, mert
ezzel épp a „siklósi típusú”, jelentős,
bonyolult, sok kockázatot hordozó, kiemelkedő emlékek kutatásáról mondanánk le.
Nyilvánvaló, hogy a magyar állam nem vállalhatja fel a hazai
műemlékállomány egészének támogatás-szintű kutatását. Ám azt megteheti, hogy a
műemlékek egy bizonyos, jól lehatárolható szűkebb körének kutatását 100 %-os
támogatásként adja, míg a többit, világos jogszabályi keretek között a
vállalkozói szférára hagyja.
