RÉKE-estek A FUGA Budapesti Építészeti Központban

A RÉKE (Régi Épületek Kutatóinak Egyesülete) szakmai estje a FUGA Budapesti Építészeti Központban (Budapest V. Petőfi S. u 5.)

2012. 06. 18. hétfő 18 h.

Fülöp András régész

Régi épületek kutatásaa Nemzeti Örökségvédelmi Központban

Közel két éve, hogy az operatív műemléki tevékenységek, így az épületkutatási feladatok a Magyar Nemzeti Múzeum égisze alatt működő Nemzeti Örökségvédelmi Központba (NÖK) kerültek a korábbi elődintézmények (ÁMRK, majd KÖSZ) örökségeként. Ezen idő alatt a NÖK Műemléki Kutatási Osztálya mintegy 58 projektet végzett el. Az előadó az épületkutatás különböző válfajait és azok aktuális problémáit mutatja be, melyek illusztrálására az osztály által végzett munkákból ragad ki egy-egy példát.

Összefoglaló helyzetkép

Amikor megérkezett a felkérés arra, hogy beszéljek a mai RÉKE-esten a Magyar Nemzeti Múzeum – Nemzeti Örökségvédelmi Központ (NÖK) épületkutatásban betöltött szerepéről, természetesen igent mondtam, hiszen mindig megtiszteltetést jelent e szakmai plénum előtt megszólani. Ám amikor jobban belegondoltam, mivel is jár ez, már nem voltam annyira biztos a dolgomban. Nehéz elfogultság – és elfogódottság – nélkül egy olyan tevékenységről, egy olyan intézményről, különösen annak egy osztályáról beszélni, amelynek működése jómagam mindennapjait is kitölti. Mégis azt gondolom, hogy meg kell tenni, mert az általunk végzett munka és az annak nyomán felhalmozott napi tapasztalat talán mások számára is segítséget, fogódzót jelenthet, vagy éppen vitatémát, ami a maihoz hasonló esteknek az igazi szerepe. Azt is el kell mondanom, hogy a felvetett problémák e körben nem ismeretlenek, sőt, hogy pl. a KÖH a maga eszközeivel mindent megtesz ezek orvoslására – gondolok itt a jogszabályalkotásban vállalt, betöltött szerepére –, tehát nem akarom itt a spanyolviaszt feltalálni. Ám talán nem érdektelen a mi nézőpontunkból is ismertetni a kérdést, hátha a hangsúlyok máshová esnek.

Bármennyire szeretném, nem kerülhetem meg, hogy egy kis tudománytörténettel indítsak, hiszen tanulságos, hogy az épületkutatás hogyan „kötött ki” a Magyar Nemzeti Múzeum égisze alatt működő NÖK-ben. A kiindulópont mi más lehetne, mint az 1957-ben alapított Országos Műemléki Felügyelőség, mely egyszerre volt beruházó, tervező, kutató, restauráló intézmény, engedélyező hatóság, egyben kivitelező cég. A rendszerváltást követően, 1992-93-ban úgy ítélték meg, hogy ez túl sok funkció egy intézményben, talán összeférhetetlen is. Ezért aztán leválasztották róla mindazon feladatokat, amelyek a szigorúan vett első (és másod-) fokú hatósági munkához nem tartoztak hozzá. Így kialakult a majdnem profiltiszta Országos Műemlékvédelmi Hivatal (OMvH). A kiemelkedő rangú, állami tulajdonban tartandó műemlékek egy részének gondnokolását a Műemlékek Állami (ma Nemzeti) Gondnoksága látta el. Az ún. operatív tevékenységekre – az régészeti és a falkutatásra, restaurátori és építészeti tevékenységre –, létrehoztak egy harmadik, új intézményt, az Állami Műemlékhelyreállítási és Restaurálási Központot (ÁMRK). Ez sokszínűséget, lehetőséget kínált a „társszakmák” további szoros együttműködésére. Zavart legfeljebb – a külső szemlélő számára – az okozhatott, hogy maradt egy tudományos részleg az OMvH mellett, mely ezután is felvállalt új kutatásokat.

Az ÁMRK kezdetben hasonló módon működött, mint az elődintézménye. Állami támogatásból élt, saját maga tudta finanszírozni az egyes helyreállítások kutatását, tervezését helyreállítását, állva a kapcsolódó dologi kiadásokat is. Mindezt egy, a két másik társintézménnyel közösen kialakított munkaterv szerint tette. E szerepkörén eleinte nem változtatott az sem, hogy 2001-ben az új Örökségvédelmi Törvény alaposan átalakította az OMvH szerepkörét, a műemlékvédelmet egy nagyobb gyűjtőfogalom részévé téve.

2006-ban az örökségvédelmi ágazat nagy forráskivonást szenvedett el, amely – nevezzük nevén – létszámleépítésben nyilvánult meg. Ennek következményeként az ÁMRK egy közel 50 %-os vágáson esett át (nem kímélve a kutatást sem), míg a másik két társintézmény ebből kimaradt, más szóval: az ágazatra mért leépítést lényegében kizárólag az ÁMRK „torkán nyomták le”. A következő fordulópont pedig 2007 tavasza volt, amikor az ÁMRK-ra ráültetve létrehozták a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálatot (KÖSZ), amelynek feladata a nagyberuházásokhoz kapcsolódó régészeti feladatellátás volt, amivel rögtön a régészet körüli viták kereszttüzébe került. Mintegy mellékesen, a volt ÁMRK részlegei továbbra is itt maradtak, hiszen a KÖSZ Alapító Okiratában ezután is szerepelt a műemléki kutatás és tervezés. Ugyan 2008-ban történt kísérlet bizonyos mértékű centralizációra a műemlékvédelem területén, ám 2008 őszén az új Alapító Okirat változatlanul hagyta a korábbi, műemlékvédelemre vonatkozó sorait.

2010 nyarán a KÖSZ-t jogszabályi úton beolvasztották a Magyar Nemzeti Múzeumba, és vele együtt ment a műemlékes részleg is. Mivel az örökségvédelmi intézményrendszer átfogó átalakítását tervezték megvalósítani, a döntéshozók ideiglenes megoldásként aposztrofálták a lépést. Így történhetett, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum egységes szerkezetű Alapító Okiratában – története során először – megjelentek, és ott vannak ma is az operatív műemléki feladatok, köztük az épületkutatás is.

A forráskivonás a kultúra területén közben tovább folytatódott. 2011 őszén sem az örökségvédelmi, sem a múzeumi szegmenst nem kímélte. 2006-hoz képest már nemcsak az operatív műemlékvédelmet érintette, ami intő jel az összes társintézmény számára. Az örökségvédelem széttagolt intézményei vagy töredékei külön-külön sebezhetőnek bizonyultak, és bizonyulnak ma is. Ebben a financiális helyzetben az egyetlen logikus lehetőség a három műemlékvédelemmel foglalkozó intézményrész emberállományának és állami támogatásának koncentrálása, összevonása lehetne, ahol a rendelkezésre álló anyagi források és a humán erőnek a „házon belüli” újrastrukturálásával lehet némi mozgásteret nyerni.

Még egy lényeges dologról kell beszélnünk. Ez pedig az operatív műemlékvédelem és azon belül a kutatás állami finanszírozása. Az ÁMRK megalakulásához képest ez jelentősen átalakult. Az igazi változást 2002 tájékán az állami támogatás erőteljes csökkentése indította el. Eleinte a saját finanszírozású munkák maradtak el, aztán a dologi kiadások anyagi fedezete hiányzott, amit apránként, majd egyre nagyobb mértékben növelt a fenntartó, ezzel azt a helyzetet előállítva, hogy a hiányzó összegek költségtérítését az építtetőtől kérjük el. Az ÁMRK-nak szerződéseket kellett kötnie, és egyre inkább ilyen munkákból – úgymond „projektalapon” – kellett fenntartania magát. A stratégia ennek ellenére mindig az volt, és ma is az, hogy csak annyit kérünk el az építtetőtől, amennyit a hiányzó állami támogatás feltétlenül szükségessé tesz. Az egyes projektek végső egyenlege pedig 0 körül kell, hogy legyen. Más szóval: az állami támogatást válogatás nélkül lényegében „szétterítettük” – és tesszük ma is – az egyes kutatások között, hiszen mi is arra kaptuk, kapjuk. Ami ugyanis közhely, a műemlékek tulajdonosainak többségének nemigen van pénze a szakszerű felújításra sem, nemhogy kutatásra.

Az alábbi diagram a NÖK Műemléki Kutatási Osztályának 2012. első félévi időráfordítását mutatja. A projektek közül a legtöbbet állami felkérésre végezzük, utána önkormányzatira, magyarán közpénzből. Hogy ebből milyen következtetést lehet levonni, mindenkinek a fantáziájára bízom. Jól érzékelhető a nem projektalapon végzett munkáink hányada is, mely magába foglalja a tudományos tevékenységre fordított időt.

Egyvalamit itt le kell szögeznünk. A műemléki kutatásnak, ezen belül a falkutatásnak is mindig volt és lesz ára. Pénzbe kerül a munkabér, a dologi kiadások (szállás, útiköltség, a dokumentáció papírja, nyomtatása stb.) A kérdés csak az, hogy mindezt milyen arányban finanszírozza az állam, és mennyit hárít át ebből a műemléktulajdonosokra. Ebben a helyzetben föl kell tennünk a kérdést: miért van szükség államilag finanszírozott épületkutatásra? A következőkben a NÖK elmúlt évben végzett mintegy 58 kisebb-nagyobb projektjéből kiragadva a példákat remélem, hogy a válasz egyértelmű lesz.

Tevékenységünk konkrét példákon

A sort az ún. „roncsolásmentes” kutatásokkal kell kezdenem. Ezek élén a topográfiai igényű kutatásokat kell megemlítenem. Mivel a műemléki topográfiák készítése nem elsősorban intézményünk feladata, elsősorban helyi védettségű épületállománnyal kezdtünk foglalatoskodni. Ezt a szegmenst kaptuk feladatul a TÉKA-projekt keretében, ahol a tájértékek kataszterezése során a marcali és sárbogárdi kistérséget vettük górcső alá. A műemlékállománnyal egyik konzorciumi partnerünk, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal foglalkozott, így a két intézmény – ami az épített örökséget illeti – kiegészítette egymást. Másik példa a budaörsi helyi védettségű ingatlanok újra lajstromozása volt, mely feladat most ért véget.

2004 óta elterjedt és használt munkamódszer a műemlékekre vonatkozó értékleltár készítése, mely nagy értékű és/vagy lakott épületek értékeit veszi számba, von le belőle következtetéseket, de még mindig csak szemrevételezés szintjén. Mivel az értékleltár vagy. falkutatás polémiának már egyre gazdagabb szakirodalma van, most nem kívánok részletekbe belemenni az értékleltár lehetőségeit és korlátait illetően. Mi is készítettünk ilyeneket az elmúlt két évében. Sokszor csak szondázó restaurátori kutatással párosítva (mint pl. a Szentendre, Dumtsa J. u. 1. sz. házban), mert az épület csupán ennyit kíván, vagy az objektív körülmények csak ennyit tesznek lehetővé. Adódhatnak olyan helyzetek is, amikor furcsamód védési dokumentációt kell készítenünk, noha ez is elsősorban a KÖH feladata. Példának hozzuk a Vas megyei Nemeskolta római katolikus templomát, melyet a felújítása előtt ideiglenesen védetté nyilvánítottak. A felújítási munkákat mi követtük figyelemmel, és a kutatási dokumentáció vált védési dokumentációvá, ami végül a védés alapjául szolgált.

A továbbiakban pedig már a – jogszabályi szóhasználattal élve – „roncsolásos” kutatások taglalására térnénk át, ami feladataink nagyobb részét teszi ki, ezek közül is elsőként a leginkább roncsolásos munkamódszerrel, a régészettel kezdenénk.

A műemléki védelmet is élvező, nyilvántartott régészeti lelőhelyek esetében van egy feloldhatatlan kettősség. A 2001. évi örökségvédelmi törvény alapesetben abból indul ki, hogy az építtető elpusztítja a lelőhelyet, annak helyén egy funkcionálisan teljesen új produktumot hoz létre, tehát a lelőhely feltárásának költségeit is neki kell viselnie a „szennyező fizet” elv alapján. Műemléképület esetében azonban a tulajdonos nem feltétlen szennyezi az épületet. Legtöbb esetben nem pusztítja el, noha átalakítása részben veszélyeztethet örökségi elemeket. Amellett, hogy használni, hasznosítani akarja, a felújítással elvileg az épített környezetet szebbé is teszi, így végső soron a közjót is szolgálja (bár többnyire nem ezzel a céllal teszi). A műemlékek esetében ráadásul (pl. templomok esetében) sokszor a funkció sem változik. Itt már akarva akaratlanul belép az állami támogatás lehetősége, miközben a régészeti jogszabályok továbbra is egy kalap alá veszik őt, mondjuk, a hipermarket építtetőjével. Mindaddig tehát, amíg a műemléki védettségű ingatlanon végzendő régészet jogszabályi úton nem „emelhető ki” a többi közül, addig a műemléki kutatások régészeti része állami támogatásban elvileg nem részesíthető –hacsak a régészeti jogszabályokban közelmúltban bekövetkezett változtatásokat nem tekintjük az állami támogatás egy extrém formájának.

A fenti gondolatmenetből következik egy másik, számunkra lényeges megállapítás. A régészeti ásatással ellentétben, mely a feltárással megsemmisíti a saját forrását (és a valóság helyébe a kutatási dokumentáció lép), a műemlékek általában megmaradnak, még ha sérülhetnek is a felújítás során. A műemléken végzendő roncsolásos kutatás (restaurátori és falkutatás), mely nyilván az építőipari beavatkozás mélységéig vizsgálja az épületet is csak részleges lehet, más nézőpontból: hiányos. Valami olyasmi, mint a próbafeltárás a régészetben. A megelőző feltárással megegyező eljárás az épület szisztematikus, dokumentálás mellett történő lebontása lenne, ami műemléképületeknél nyilvánvalóan lehetetlen. Ezért a NÖK-ös kutatásoknál a falkutatásoknál mindig „szondázó” falkutatásról beszélünk, mert álláspontunk szerint teljes falkutatásra sosem kerülhet sor.

Itt meg kell jegyeznünk, hogy az ilyen típusú feltárások valójában félúton vannak a tervásatás és a megelőző feltárás között. Tagadhatatlan, hogy egy műemlék, különösen egy várrom felújítása tartalmaz valamiféle tervszerűséget, tudományos szakszerűséget, és funkcióváltásra sem kerül sor: a várrom a helyreállítás után is várrom marad (jó esetben). Ám a tervásatásoknál már a lelőhely kiválasztása is kizárólag tudományos szempontok alapján történik, semmiféle beruházás nem áll a hátterében. Emiatt nem is lehet(ne) a tulajdonosokra terhelni a tervásatás költségeit. Ezek a várásatások inkább a megelőző feltárások közé sorolandók, hiszen építőipari beavatkozás követi őket, ami sokszor túlmegy az egyszerű konzerváláson. A KÖH-ben 2010 tavaszán elnöki utasítás is született, mely a megelőző feltárások családjába utalta a műemléki régészeti feltárásokat. Ezek jó része próbafeltárás, ami akkor a megelőző feltárások része volt. Mostanság a próbafeltárás kezd „kiszabadulni” a megelőző feltárások csoportjából, inkább az előzetes régészeti dokumentáció részévé kezd válni. Az örökségvédelmi hatástanulmány – amelynek elvileg műemléki munkarészének is kell lennie – viszont ma már nem kötelező nagyberuházásoknál, így műemlékek esetében az előkészítő fázis végleg kiesett.

Térjünk tehát rá a falkutatásra, de először, mint az ásatással összekapcsolt munkamódszerre. Közismert tény, várainknál, várromjainknál – még ha régészeti feltárás már érintette is – modern értelemben vett falkutatás kevés volt. A közelmúltban általában EU-s pályázatok során számos vár felújításához fogtak hozzá, melyben szerepünk volt. Ezekben többnyire mi végeztük a régészeti feltárást, a 2010-ben beállt jogszabályváltozások okán már csak a megelőző feltárásra közvetlenül szerződő illetékes megyei múzeumok alvállalkozójaként, ahol ezt igénylik. Kapacitásgondok miatt, nyugodtan állíthatjuk, igenis igénylik.

A NÖK-ös korszakba átnyúló példánk a kőszegi vár volt. Itt már az 1960-as évektől folytak feltárások, követte is helyreállítás, de most egy másik EU-s projekt keretében az önkormányzat beruházásában térszín alatti bővítést akartak végrehajtani: a régészetileg érdekes északi szárnyban földalatti WC-csoportot létrehozni. Az újabb próbafeltárásokat a NÖK végezte (lényegében a statikai árkok helyén), majd amikor az engedélyezési tervben szereplő épület kontúrján a megelőző feltárásra kellett árajánlatot adni, a KÖSZ erre szakosodott építészének végig kellett gondolnia, milyen műszaki nehézségekre kell felkészülni, hiszen ezek járulékos költségként az ásatási költségvetést növelnék. Az épület dúcolásától kezdve, a szakaszos aláfalazásból fakadó fajlagosan nagyobb­ régészeti költségekig mindent, beleértve a talajvíz szivattyúzását is. A KÖSZ által feltett kérdések ráirányították az építtető figyelmét arra, hogy a terv részleteiben nem volt végiggondolva, nem beszélve arról, hogy régészetileg már kevésbé érintett helyen is meg lehet oldani a beruházást, kevesebb pénzből. Az építtető végül máshol valósította meg a WC-csoportot, amivel az épület csak nyert. A példa csak arra szolgál, hogy a felelősen végzett régészeti tevékenység igenis szolgálhatja a műemlékvédelem ügyét is, ha a régészeti szolgáltató nem feltétlen arra törekedik, hogy minél több pénzt kivasaljon a megrendelőből. Csak mellékesen jegyezem meg, hogy a kőszegi vár ásatása a NÖK-ös időszakban tovább folytatódott, természetesen már a megyei múzeum vezetésével, nekünk más lehetőség nem maradt, mint konzulensként delegálni munkatársunkat, hogy a feltárások szakmai színvonala megmaradjon.

A jogszabályváltozások nem változtattak azon, hogy a falkutatási munkákra már közvetlenül kaphatunk felkérést. Így a felújításokat megelőző régészeti feltárásra és falkutatásra egyazon intézményben került sor. Ilyenre volt példa gyakorlatunkból a siroki, a boldogkői vár. Hiába volt többségükben már valamilyen régészeti feltárás, falkutatás (leszámítva az újabban kezdődött munkákat, mint pl. Somlón) nem volt korábban, hiszen a falkutatás módszertanát sem alkalmazták várainkon a közelmúltig. Szerencsére az érintett örökségvédelmi irodák is egyre inkább számon kérik, az építtetőn a falkutatást, hiszen egy egyszerű romkonzerválás is örökre eltüntethet lényeges építéstörténeti információkat. Ilyenkor két engedély születik: egy falkutatási és egy ásatási, teljesen külön eljárásrend keretében. Nyilvánvaló, hogy a kutató kedvéért külön nem fognak beállványozni olykor körülményesen megközelíthető falszakaszokat, így sokat látott hatósági ember „a kivitelezést közvetlenül megelőző" falkutatást szokott előírni, ugyanarról az állványról, amit a kivitelező épít. Ez azt jelenti viszont, hogy a kutatónak a friss tapasztalatait – amellett, hogy dokumentálnia kell – a művezetés során az építésszel, műszaki ellenőrrel stb. meg kell konzultálnia, hogy a falazás során rögtön érvényesíteni lehessen az új szempontokat.

Az említett váraink pályázati pénzből kerültek megújításra, és ezen a ponton beszélnem kellene a pályázatok tapasztalatairól. El kellene mesélnem, milyen rosszul volt egyik-másik pályázat előkészítve, ahol hozzá nem értésből vagy éppen hátsó szándéktól vezérelve a kutatásra egyáltalán nem állítottak be összegeket, miközben a pályázatírók nagy hangsúlyt szoktak fektetni minden apró-cseprő részletre. Nem kívánok részletesen szólni arról sem, hogy milyen problémák adódnak abból, ha építészeti engedélyes terv nélkül is be lehet adni egy pályázatot, hiszen így az engedélyező hatóság kikötéseit eleve nem tudják figyelembe venni a pályázat beadásakor, de még csak arra sincsenek rákényszerítve, hogy műszakilag végiggondolják, mit miért akarnak, és egyáltalán érdemes-e. Igen, volt olyan várunk, amelynél felújítás alá nem eső részeket kellett megkutatni, és nem került kutatás alá olyan része, amihez végül hozzá kellett nyúlni. Csak pozitív példaként említeném a siroki várat, ahol az építtető (Műemlékek Nemzeti Gondnoksága) jó előre tájékozódott a kutatások várható költségeiről. De hozhatnám pozitív példának Boldogkőváralja kis településének önkormányzatát, amelynek szintén nem derogált jó előre tájékozódni a várható költségekről.

A pályázatok témakörétől elszakadva inkább egy érdekes szakmai kérdést vetnék fel, melyre praxisunkból a siklósi vár esetét hoznánk fel. Ennek restaurátori, falkutatását és régészeti feltárását is intézményünk végezte. Volt azonban a várnak egy olyan részlete, a keleti szárny, amelynek az építéstörténete különösen alakult. A 15. században egy emeletes, boltozott épületrész jött létre, az udvar felé néző gótikus nyílásrendszerrel. A 16. század elején a Perényiek feltöltötték az első emeleti gótikus járószintet, létrehozva egy új nyílásrendszert, lényegében a mai helyén (reneszánsz ablakok beszűkítésében barokkok). A helyreállítás a Garai-kori szintek visszaállítását tűzte ki célul, azaz a Perényi-kori feltöltést ki kellett termelni. Az, hogy ezt kutatás keretében kell megvalósítani, az világos, de milyen kutatással? A régészet itt szóba sem jöhet, mert ugyan a siklósi vár régészeti lelőhely, ám a vizsgált objektumok a régészeti örökség törvényi meghatározását idézve nem „az emberi létnek a föld felszínén, a föld vagy a vizek felszíne alatt (…) 1711 előtt keletkezett érzékelhető nyomként értelmezendők” (7. § 22.), hiszen a földfelszín fölött több méterrel találhatók. Ebből adódóan az „örökségvédelmi kutatás”, falkutatás előírása lehetne a megoldás, hiszen a feltárás lényegében „a műemlék falfelületeinek vagy szerkezeteinek, továbbá alkotórészeinek és tartozékainak tudományos vagy műszaki célú kutatására” (63. § 2e) irányul. Ugyanakkor a végzett munka földmunka, és régészeti leletek is előkerülhetnek belőle, mint Siklóson. Az előkerült leletek tulajdonjoga kié? Az államé, mint általában a földből előkerült régészeti leleteké? De ha nem régészeti ásatásból jöttek elő, és az épület tartozékaként fogjuk fel, úgy olyan, mint a másodlagosan behelyezett nyíláskeretek a falban. Az épület tulajdonosáé. Ezek restaurálása kinek a feladata? Ha esetleg a kutató nem egy állami intézmény, hanem egy magánember, akkor ő? Lehetséges tehát, hogy Siklóson a hatóság döntése helyes volt, és a feladatot mégis a régészeti feladatok közé sorolta.

Ugyanehhez a kérdéskörhöz tartozik a szituáció fordítottja. Itt van a veszprémi ferences templom barokk kori épülete, ahol az építtető a 18. századi, alacsonyabb járószintet akarta visszaállítani (most ne menjünk bele, hogy volt-e ennek értelme). Maga az utólagos feltöltés ugyanis jól adatolhatóan a 19. század elején került a helyére. A veszprémi vár egésze régészeti lelőhely, ám biztos, hogy a templombelső szintsüllyesztésével nem kerül régészetileg érdekes réteg eltávolításra, így az egyszerű örökségvédelmi kutatási engedély „arányos” válasz volt a helyzet megoldására.

De lépjünk tovább. Érdekes csoportját alkotják műemlékeinknek a történeti kertek. Az utóbbi időben előtérbe került ezek „régészeti módszerekkel” való kutatása, mind a barokk kertek, mind az angolkertek vonatkozásában. Amennyiben az adott kert nyilvántartott régészeti lelőhelyen van, úgy nem tudunk eltérni a régészetre vonatkozó jogszabályoktól, és csak az illetékes megyei múzeum alvállalkozójaként jöhetünk számításba. Ilyen volt most a füzérradványi Károlyi-kastély esetében, ahol a 19. század második felében emelt kastély helyén az előzetes adatok szerint már 1711 előtt is állt egy korábbi épület. Az Ásatási Bizottság ugyan nem tartotta magát illetékesnek az ügyben, az örökségvédelmi iroda ugyanakkor régészeti feltárást írt elő, hivatkozva arra, hogy a 17. században az épület körül káposztáskert volt. Emiatt, noha a feltárás nyilvánvalóan az angolkert elemeire fókuszált, nem lehetett eltekinteni az ásatási engedéllyel való kutatástól, melyet az illetékes megyei múzeum alvállalkozójaként végeztünk. Az már csak a sors fintora, hogy semmilyen régészeti korú objektum nem jött elő – de még reneszánsz káposztát sem találtunk –, a lelőhely-bejelentő adatlapon tehát közöltük, hogy az ásatás régészeti szempontból negatív lett, az angolpark elemei mégis megvoltak. Egészen más volt a helyzet a dobai Erdődy-kastély angolparkjával. A két hrsz-on levő angolpark szélén levő tavak egyikéből a 19. század végén egy római szarkofág jött elő, amit azóta is őrizgetnek a parkban. Ma már az sem nyilvánvaló, melyik tóból jött elő, de mindenesetre emiatt elvileg az egész 91,5 ha-os angolparkban csak régészeti feltárás keretében lehetne dolgozni. A hatóság – nézetünk szerint helyesen – nem ásatási, hanem örökségvédelmi kutatási engedélyhez kötötte a munkát (hiszen a lelet és a park kapcsolata annyira bizonytalan) azzal a feltétellel, hogy ha bármilyen régészeti lelet, objektum előkerül, a munkát meg kell állítani, és akkor nyilvánvalóan a régészeti jogszabályokat kell alkalmazni, a megyei múzeum főszereplésével.

Vannak azután olyan kertek is, amelyek nem minősülnek régészeti lelőhelynek, de műemlékvédelmi védelem alatt állnak (Fertőd, Dég stb.), itt egyszerű örökségvédelmi kutatási engedéllyel dolgozunk, közvetlen felkérésre, szinte minden esetben a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága jóvoltából, ahol e kertkutatások fontosságát felismerték

Rátérve a falkutatási munkákra, mindenekelőtt a falkutatások azon csoportjával foglalkozunk, amikor építészeti engedélyezési terv előtt kell cselekednünk. Ebben a fázisban az az egyik legnagyobb probléma, hogy a hatóság úgy írja elő a falkutatást, hogy a legtöbbször valójában nem írja le. Az építtető tehát csak azt tudja mondani, hogy a felügyelő „valamilyen kutatást” előírt, de hol művészettörténeti, hol falkutatást mondanak, keverve a restaurátorral, de az is lehet, hogy fordítva. Egyrészt a felügyelő becsületszavára van bízva, hogy menet közben nem gondolja-e meg magát, és nem kér további kutatásokat – egyben anyagi áldozatot az építtetőtől. A másik, hogy ha esetleg meg akarják versenyeztetni a munkát, milyen tartalommal menjenek be az árajánlatok? Az egyik pályázó levéltári kutatást is végezne – emiatt drágább is – a másik nem tartja szükségesnek. Legyen-e festőrestaurátori kutatás vagy sem? Valójában az így beérkezett árajánlatokat nem lehet összehasonlítani, amivel egy nem egyértelmű, a szűk szakmát is megosztó, zavaros helyzet jön létre.

Itt kell megemlékeznünk az örökségvédelmi kutatásokkal, azon belül a falkutatásokkal kapcsolatos engedélykérés procedúrájáról. Nem kívánom a folyamatot ismertetni, amúgy a 10/2006-os rendelet egyértelműen leírja ennek a módját. Inkább a rendelet azon passzusára térnék ki, amely a megfelelő jogosultság igazolását kéri. Restaurátori kutatásnál ez még diplomaszámmal igazolható, ám falkutatásnál már kevésbé. Gyakran találkozunk azzal a szófordulattal, hogy „művészettörténeti kutatást” kell végezni, ami nyilvánvaló tévedés. Egyrészt az eddig felhozott példák jól mutatják, hogy az ún. örökségvédelmi kutatások egy része kifejezetten régészeti jellegű feladat, amihez régészek kellenek. Ami pedig a falkutatásokat illeti, legjobban a művészettörténészek tudják, hogy a kollégáik nagy része képtelen lenne érdemben egy ilyen kutatáshoz hozzászólni. De ugyanez áll a régészekre, építészekre is. A Régi Épületek Kutatóinak Egyesülete már régóta próbálja a szakmagyakorlási rendelettervezetét, amely főleg a gyakorlatot helyezi előtérbe, elsősorban az említett három szakmánál. A jelenleg érvényes kulturális szakértői tevékenységek között, sajnos, 2010 óta nem találjuk meg a „műemlékvédelem” kategóriát sem, ami megfelelő feltételrendszer mellett valamiféle támpontot nyújthatna.

Egyértelmű feltételek voltak viszont a tolcsvai Dessewffy-kastély esetében. Itt egy évszámos ajtókeret alapján joggal feltételezte a kutatás, hogy egy reneszánsz kúria rejtőzik, és legalább még további két építési periódust rejt magában. Az épület lakatlan volt, a hatóság joggal írta elő már a tervezés előtt a kutatást, hiszen ezek hiánya jelentős kockázatokat rejtett volna magában. A festőrestaurátor és falkutatás ugyan bebizonyította, hogy az évszámos ajtó másodlagos helyzetben van, az épület magja ennek ellenére reneszánsz kori, és építéstörténete bonyolultabb, mint azt szemrevételezés útján (pl. egy értékleltárral) meg lehetett volna ítélni. Az építtető és a hatóság már az engedélyezési tervek elkészítésekor tisztában volt azzal, hogy milyen kötöttségekkel kell számolnia.

Adódhat olyan helyzet is, ahol az épület nem hordoz magában kockázatokat, tehát a hatóság az építési engedélyt megadja, és abba teszi bele a kikötéseket. Ez már annyiban jobb helyzet, hogy a hatóság kénytelen leírni, milyen kutatásokat vár el. Rosszabb viszont, hogy már kiadott engedély van – esetleg tervtanácsi döntéssel a háta mögött –, tehát kisebb a mozgástér, ha valami mégis előkerülne. Olyan esetekben viszont, mikor kisebb a kockázat alkalmazható ez a megoldás is Példaként az egri volt irgalmasrendi rendház homlokzati kutatását hoznánk példának, ahol a felügyelő tökéletesen eltalálta, hogy az építészeti engedélyezési tervet befogadhatja, hiszen a kutatás várhatóan csak a tagozatok, színezés stb. dolgában hozhat korrekciókat, de azért minimális esélye megvolt annak, hogy az építészeti tervet befolyásoló részletek előkerülhetnek.

Még kisebb volt az esélye annak, hogy ilyen részletek előjöhetnek, ezért a kivitelezést közvetlenül megelőző falkutatást írtak elő a rábahídvégi római katolikus templomnál – akárcsak a váraknál – a kivitelező állványáról. Semmi jel nem utalt a templom középkori voltára (még tájolása is elég furcsa volt), maximum a színezés volt kérdéses. Ugyanakkor rendkívül nagy falfelületek voltak, amelyek külön kutatási célból történő beállványozása többe került volna, mint maga a kutatás. A felkérés villámgyorsan érkezett, mire az engedély megjött, és a helyszínre érkeztünk, a lábazatot már leverték, rögtön kellett kezdeni a dokumentálást. A falkutatásból kiderült, hogy a templom a fizikai valójában 95 %-ban 18-19. századi, ám egy kis részén magasan fennmaradt a korábbi – vélhetően középkori – periódus falszakasza, de komolyabb, a helyreállítást befolyásoló műrészletek nem jöttek elő. Dokumentáltuk őket az utókornak, így végül a végeredmény a felügyelő döntését igazolta.

Előfordulhat olyan helyzet is, mint a váraknál említett példákban: nem az emlék egyszerűsége, inkább az objektív körülmények, a nagy homlokzatok diktálják, hogy külön nem állványozzák be kutatás céljából. Ilyen volt a sümegi püspöki palota példája, ahol éppen, hogy bonyolult építési periodizációra lehetett számítani – be is igazolódott –, mégsem lehetett máskor kutatni, mint télen, a kivitelezést közvetlenül megelőzően. Ennek taglalásáról lemondanék, hiszen a RÉKE-estek keretében külön előadás foglalkozott már e kiemelkedő rangú műemlékkel.

Itt kell megemlékeznünk a kutatási dokumentációk kérdéséről. Álláspontunk szerint e kutatási munkákról mindig kötelező szerkesztett dokumentációt készíteni és leadni. Külön kiemelném a rajzok pontosságának kérdését, munkánkat épületfelmérésben jártas geodéta segíti az osztályon. Nem elegendő a manuálé szinten hagyni az anyagokat, hiszen a kutatóval bármi történhet, a manuáléival is, így lényeges információk veszhetnek el örökre. E dokumentációk tartalma már kérdésesebb. Egyrészt le kell számolni azzal az illúzióval, hogy egy kutatási dokumentáció teljes lehet. Mint bizonyítottuk, maga a kutatás sem lehet soha teljes, így a belőle készült anyag sem. A vonatkozó 10/2006-os rendelet előírja a feltárt részletek rajzi, szöveges, fotós rögzítését, és a „felhasznált” történeti és egyéb források feldolgozását. Nem kéri azonban a teljes levéltári kutatást, ezért elvárni sem lehet. A rábahídvégi eset mutatja, hogy olyan gyorsan kell a helyszínre érni, olyan gyorsan dolgoznak a kivitelezők, hogy ha először nekiállunk levéltárazgatni, mire leérünk a helyszínre, mindent visszavakolnak. Álláspontunk szerint tehát primer elsőbbséget élvez a terepi munka, a feltárt, előkerült részletek dokumentálása, tehát mindaz, ami sérülhet, elpusztulhat. A levéltári források – jó esetben – biztonságban vannak, bármikor kutathatók még. A komplett levéltári kutatás legfeljebb a színvonalas publikációhoz szükséges, még ha persze ha nem is szerencsés, hogy utólag történik meg. Így mi is a lehetőségektől függően nyúlunk a történeti, levéltári forrásokhoz a kutatás közben, lehetőség szerint minél többször.

Még egy kérdéskör van, amit tisztázni kell. A 306/2011. kormányrendelet az építési beruházások közbeszerzéséről szinte kikényszeríti, hogy legkésőbb a kivitelezésre vonatkozó közbeszerzések kiírásakor e dokumentációk rendelkezésre álljanak. Ennek ellenére nem özönlenek a felkérések. Vélhetően azért, mert sok esetben nem törődnek e kötelező mellékletekkel, esetleg előhúznak valamilyen régebbi dokumentációt, ami esetleg nem is az érintett épületrészre vonatkozik, de van. Ugyanez a jogszabály viszont evidenciaként kezeli, hogy az épületkutató és a restaurátor már a kivitelező alvállalkozója, ami – ismerve a magyar építőipar helyzetét – nem kecsegtet túl nagy létbiztonsággal, ami azt is jelenti, hogy a magánvállalkozásban végzett kutatásoknak nagyon nehéz az örökségvédelmi érdekeket képviselni. Ezt egy állami intézmény könnyebben megteheti.

Nem szabályozza jogszabály a kivitelezés közbeni megfigyelés munkarészt, amit viszont a hatóság – véleményünk szerint helyesen – nagyon sokszor előír. A kivitelezés közbeni kutatói megfigyelés ugyanis segít ellensúlyozni a falkutatás szondázó jellegét, és az építészeti beavatkozás mértékéig segít rögzíteni lényeges részleteket. Ugyanakkor természetesen nem helyettesíti a falkutatást! Mivel jogszabály nem szól róla, dokumentációs kötelezettség sem társul hozzá – hacsak a felügyelő elő nem írja. Ezek eredményei maradnak leginkább manuálékban, és az a ritka szerencsés eset, mikor publikációkba végül beépülnek ezek az eredmények is. A kivitelezés közbeni megfigyelés nézetünk szerint mindig kötelező eleme kellene, hogy legyen a műemlékek felújításának. Sajnálatos – és találkoztunk ilyennel mi is –, hogy a felügyelő ugyan előírta, de az építtető már nem volt hajlandó megrendelni a munkát, csak bejelentette a bontást, és a becsületünkre volt bízva, hogy kimegyünk vagy sem. És sajnos a használatbavételi engedély kiadásának sem volt feltétele annak számonkérése, hogy dokumentáltan megtörtént-e a kivitelezés közbeni megfigyelés, azaz annak költségeit végső soron nekünk kellett viselni. Kérdem én: egy magánember kutató mikor tudja ezt bevállalni? Mert egy állami cégnek még mindig nagyobb mozgástere van „lenyelni” ennek pluszköltségeit.

Ismét hoznám a siklósi vár példáját, ahol párhuzamosan kéz EU-s projekt futott, és köztük volt kivitelezés közbeni megfigyelés is. Munkatársaink folyamatos kapcsolatban voltak a kivitelezővel és így sikerült mindig a megfelelő ütemben a helyszínen lenni, dokumentálni az erőltetett menetben zajló munkák során. A vár, noha jól kutatottnak mondható, még mindig tartogatott meglepetéseket. Ilyen volt pl. az ún. imafülke és a benne rejlő falképek megtalálása, mely igazi szenzáció volt. Szerencsére festőrestaurátorunk és kutatónk is a helyén volt, így legalább az állagromlását sikerült megállítani, a megfigyeléseket dokumentálni. Munkahelyi vezetőként bele sem merek gondolni, vajon projektszinten rentábilis volt-e a munka vagy legalábbis 0-e az egyenlege, de azt hiszem, vannak olyan szituációk, amikor nem is szabad. Elvileg, valamikor 1992/93-ban, ezért hoztak létre minket.

A bevezetőben feltett kérdésre tehát itt a válasz. Nem szabad lemondanunk az államilag fenntartott épületkutatásról, mert ezzel épp a „siklósi típusú”, jelentős, bonyolult, sok kockázatot hordozó, kiemelkedő emlékek kutatásáról mondanánk le. Nyilvánvaló, hogy a magyar állam nem vállalhatja fel a hazai műemlékállomány egészének támogatás-szintű kutatását. Ám azt megteheti, hogy a műemlékek egy bizonyos, jól lehatárolható szűkebb körének kutatását 100 %-os támogatásként adja, míg a többit, világos jogszabályi keretek között a vállalkozói szférára hagyja.