ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottság Egyesület – Régi Épületek Kutatóinak Egyesülete – Magyar Restaurátorok Egyesülete állásfoglalása, 2026. augusztus 17.
A műemlékvédelem történeti szemléletű, tudományos alapokon álló, a múlt épített és társművészeti értékeinek utókorra történő, mind hitelesebb átörökítését szolgálni hivatott szakterület. Mindemellett a műemlékvédelem intézményrendszere a közigazgatási struktúrának is szerves részét képezi, hiszen törekvéseit csak így tudja napi szinten, szervezett és szabályozott keretek között megvalósítani. Ennél fogva állami eszközökkel felvértezve, a végrehajtó hatalom részeként kell működnie. Hatékonyságát nagyban erősítheti a társadalmi elfogadottságot növelni szándékozó, és a műemléktulajdonosok együttműködési hajlandóságát élénkítő támogatási és ösztönzőrendszer, de ez a szükséges feltétel önmagában nem tekinthető elégségesnek. Ahhoz, hogy a végcél megvalósulhasson, elengedhetetlen a hatósági jogkörök hatékony kijelölése, és azoknak az építési tevékenységek széles spektrumán belüli eredményes gyakorlása.
1.
Helyzetkép – a megörökölt műemléki
hatósági rendszer
· A
műemlékvédelem hatósági szerepköre a 2010-2026 közötti bő másfél évtizedben is
létezett, legalábbis formális jogi tekintetben. A problémát elsősorban a
szakmai kívánalmakkal való összehangoltság hiánya, mi több, a szakmán kívüli
(politikai, ideológiai, gazdasági stb.) szempontok eluralkodása, és a hatósági
működésnek a beruházások „lepapírozására” történő korlátozása jelentette. Emellett
az építéshatósági szemlélet túlzott előtérbe kerülése is nehezítette a műemléki
kritériumok érvényesülését.
· Onnantól
fogva, hogy 2011. január 1-jével a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH)
addigi szervezetrendszerén belüli regionális és megyei/fővárosi irodákat az
illetékes kormányhivatalokba helyezték át, megindult a hatósági tevékenység elszakítása
az intézményes háttértől. Először a műemlékvédelmi tevékenység szakadt két
részre a KÖH és a kormányhivatalok között, vagyis a szervezeti integritás
felbomlott, majd 2012 szeptemberével magát a KÖH-öt is megszüntették.
· Kezdetben
a kormányhivatalok rendszerén belüli kétfokú hatósági struktúra fennmaradt,
idővel azonban a másodfokot is felszámolták. A belső jogorvoslati rendszert egy
külső, bírósági fellebbviteli fórum váltotta fel. A szakmai integritás ezzel tovább
bomlott, hiszen a jogorvoslat kizárólagos lehetősége egy olyan szervnél – a
bíróságnál – összpontosul, amely a szükséges szaktudással nem rendelkezik,
döntéseit pedig nagyrészt megbízhatatlan, szakmai intézményes háttér nélküli igazságügyi
szakértőkre alapozza.
· A
kormányhivatalokban dolgozó műemléki szakügyintézők – a kormányzati
igazgatásról szóló törvény által deklaráltan – politikai vezetők irányítása alá
kerültek, így a kormánymegbízottak (egy ideig főispánok) direkt politikai
utasításait kénytelenek végrehajtani, politikailag szenzitív ügyekben pedig autonóm
döntéseket nem hozhatnak.
· Az
addig egységes műemlékvédelmi hatósági struktúra 20 (egy ideig 21) részre esett
szét. A kormányhivatalok keretei között a műemléki szervezti egységek szakmailag
hozzájuk nem kötődő ágazatokkal (pl. gyámügy, vízügy stb.) vannak összeöntve,
elvágva a szakterület többi szereplőjétől, beleértve a más megyékben
tevékenykedőket is.
· A
„szakmai irányítói” szerepkört betöltő minisztériumi szint és a
kormányhivatalokba száműzött területi szint nincs érdemi összeköttetésben, a
műemlékügy tehát nem csupán horizontálisan van felaprózva, de szintjei
vertikálisan is el vannak vágva egymástól.
· A
legtöbb vidéki kormányhivatalban ma már csak az a legfeljebb egy-két ügyintéző
tekinthető műemléki szakembernek, aki a folytonos átszervezések közepette még
megmaradt. A felső- és részben a középvezetés is szakmán kívüliekből áll. Az
utasítások kiadása és a végrehajtás számonkérése tehát többnyire minden
szakmaiságot nélkülöz, szemlélete pedig az építéshatóság
rendszerét követi. Ráadásul ilyen alacsony létszám mellett kénytelenek ellátni
az olykor ezres nagyságrendű megyei műemlékállomány adta feladatokat, ezért sem
felügyeleti tevékenységre, sem az ügyek mentorálására, menedzselésére nincs
módjuk.
· Összességében
elmondható, hogy a műemléki szakügyintézők a magyar műemlékállomány jelentős
hányadának állapotára, sorsának alakulására semmiféle érdemi ráhatással nem
bírnak, részben a fenti szervezeti anomáliák, részben a politikai klientúra
igényeinek való alárendeltség okán. Ez utóbbit hivatott biztosítani a
kormánymegbízottak politikai nyomásgyakorló szerepköre a kormányhivatalok
élén.
·
A kérelemre induló hatósági eljárások négy
fázisa (előkészítés – engedélyezés – kivitelezés
– záródokumentálás) közül a kívánt cél elérése szempontjából rendkívül fontos
előkészítés elhanyagolt, az engedélyezés ezzel szemben túlhangsúlyos, a fizikai megvalósítás követése pedig magára hagyott,
míg a záródokumentálás formális.
2. Jövőkép
– avagy milyen lehetne a hatékony műemlékvédelmi hatóság?
· Abban
– a műemlékvédelem szereplőin túlmutató – egyetértés mutatkozik, hogy a
kormányhivatali struktúrát (legalábbis jelenlegi formájában) fel kell számolni,
és az annak keretei közé oktrojált műemléki hatósági tevékenységet vissza kell
emelni a szakma irányítása alá.
· A
hatósági tevékenység politikai, azzal összefonódó gazdasági, illetve
klientúraépítési célkitűzéseknek történő alárendelésével szakítani kell. A
hatósági döntéseket nem lehet baráti építőipari és egyéb cégek
feltőkésítésének, vagy épp preferált társadalmi szereplők, önkormányzatok,
egyházak kiszolgálásának céljára felhasználni. A döntéseket a műemléki
hatóságnak (a részes társhatóságokkal együttműködésben) kizárólag a vonatkozó
jogszabályok szellemében (és nem csak betűje szerint) magának kell meghoznia,
szakmai alapon, külső befolyásolástól mentesen. Emellett hatásköre el nem
vonható, kiemelő kormányrendeletekkel és egyéb jogi eszközökkel nem
csorbítható.
· A
hatósági eljárások négy fázisának hatékonysági szempontú átalakítása, avagy
konstruktív együttműködés és sikeres jogérvényesítés az első gondolat
megszületésétől a kész felújításig:
o
Az előkészítés:
§ A
legfontosabb szempont, hogy a műemléktulajdonos részéről bármilyen változást
eredményező beavatkozási szándék esetén a „first contact,” vagyis az
első érdemi érintkezés eleve a műemlékvédelem szervezetével történjen. Jelenleg
ugyanis az a gyakorlat, hogy a magánszemélyektől kezdve az önkormányzatokon át
az egyházakig mindenki kész tervekkel érkezik a hatósághoz, ahonnan a jó
irányba terelés már eleve veszett ügy. Ennek elkerülésére célszerű lehet egy „előzetes
hatósági konzultáció” nevű jogintézmény bevezetése, amelynek keretében a
tulajdonos még a terveztetés megkezdése előtt felkeresi a hatóság alsóbb szintű
illetékes szervét, amely őt tájékoztatja a védettség jellegéről, fokáról,
kiterjedéséről, a vonatkozó jogszabályokról, a szükséges előkészítő
dokumentációkról (amelyek így szükségképp nem a tervekkel együtt, pláne nem azok
után készülnek majd el), az eljárásrendről és az igénybevehető támogatási
formákról/ösztönző rendszerektől.
§ Rendkívül
fontos, hogy a műemléki szempontok minden projekt kezdeti fázisában
megjelenjenek. Már a pályázati kiírások, továbbá a támogatások megpályázása,
illetve az előzetes vizsgálatok folyamatába be kell építeni a műemlékvédelmi
szempontokat annak érdekében, hogy a projektek megvalósítása kiszámítható,
tervezhető, pénzügyileg kedvezőbb lehessen.
§ Emellett
a jó előkészítő rendszernek a konkrét épülethez és beavatkozáshoz a szükséges mélységű,
illetve előre megírt építéstörténeti, restaurátori, falkutatói stb.
szakanyagok és értékleltár benyújtását kellene segítenie. Ezek a dokumentumok
azok, amelyek a tervezés és kivitelezés alapját képezik, és nem fordítva, vagyis
legkevésbé sem a tervezői szándék alátámasztó iratai. Ezt a helyes műveleti
sorrendet garantálná, ha – bizonyos védettségi szint és beavatkozási szándék
esetén – engedélyért folyamodni csak a tudományos dokumentációk műemléki
hivatalnak történt benyújtása és validálása (megfelelőségének igazolása) után lenne
lehetséges.
§ Az
előkészítés részét kell képeznie a tervtanács/műemléki tanácsadó testület véleményalkotásának
is. Jelenleg ez a tevékenység az Országos Építészeti Tervtanács keretei között,
egy másik minisztérium (KBM) égisze alatt működik. Kétszeresen nincs tehát
integrálva a műemlékvédelembe: az építésügy keretrendszerében és szempontjai
szerint működik egy, a műemlékvédelmet irányító kulturális tárcától idegen
közegben. Ésszerű lenne, hogy egy tisztán műemléki profilú testület a szervezetrendszeren
belül működjön, azzal a megkötéssel, hogy csak a valóban indokolt ügyeket
tárgyalja, méghozzá a megfelelő szakértői jelenlét biztosítása mellett. Ennek
megfelelően építészek mellett – az adott műemlék jellegétől, valamint a
tervezett munkálatoktól függően – művészettörténészek, megfelelő szakági
restaurátorok, régészek, tájépítészek stb. is szavazati joggal rendelkező tagként
vehessenek részt a véleményezésben. Ezen túlmenően kizárólag restaurálási
kérdések felmerülése esetén restaurátori zsűri válthassa ki a tervtanács működését.
§ Mindezek
következetes és fegyelmezett alkalmazása által elérhető, hogy ne a korábban
tapasztalt, végtelenített tervegyeztetések és egymást is felülíró konzultációs
körök között kelljen lavírozni. Ehelyett még a tervezés megkezdése előtt le
lesznek tűzve a sarokpontok (amelyek nem megkerülhetőek), majd az immár
mindenki számára egyértelmű paraméterek mentén, limitált számú tervtanácsi
forduló/restaurátori zsűri nyomán alakulhat ki az a terv, amely nyugodt szívvel
engedhető tovább az engedélyezési szintre.
§ A
sikeres előkészítési szakaszt követően az engedélyezés már nem szükségképp az
építtetővel folytatott birkózással telik, mivel a feltételek tisztázottak, a
műemlék konkrét és megőrzésre érdemes értékei tudottak, így szerencsés esetben
a benyújtott tervek is ezt az ismeretanyagot tükrözik. E szakaszban az utóbbiak
elbírálása történik.
§ Itt
kell tisztázni az eljárásba még bevonandó további hatóságok körét
(természetesen annak függvényében, hogy a 3. fejezetben felvázolandó hatósági
struktúrák melyike valósul majd meg, ettől függően ugyanis alaphatósági,
szakhatósági ill. egyéb szerepkörök jöhetnek számításba).
§ Az
együttműködési kedv felkeltése érdekében bizalomra épülő hivatali rendszer,
valamint segítő, támogató hatósági mentalitás meghonosítása szükséges. E téren
analógiát jelenthet a népi építészeti program mentori rendszere, a munkaközi
egyeztetések előre rögzített fázisaival és az ezt alátámasztó részletes szakmai
elvekkel és útmutatókkal.
§ Az
engedélyezési eljárásban a hatóság előírja a kivitelezéseket kísérő tervezői
művezetést és a kutatói szakfelügyeletet is.
§ Az
eddigre elkészült engedélyezési szintű építészeti, tartószerkezeti, gépészeti
és épületvillamossági szakági tervdokumentáció, valamint a legalább ilyen
fontosságú restaurátori tervek egy relatíve gyorsan megszülető, lényegre törő
(alap)engedély kiadását teszik majd lehetővé.
o
A kivitelezés, vagyis a
fizikai megvalósítás követése:
§ A
kivitelezés megkezdésével egyidejűleg az íróasztal melletti hivatalnoki
szerepkör helyett a mentori szemléletű műemlékfelügyelői minőség felöltésére
lesz szükség a hatóság részéről. A felügyelő folyamatosan gondoskodjon a rá
bízott értékekről, tartson kapcsolatot a műemlék-tulajdonossal, valamint kooperációs
keretek között legyen folyamatos kommunikációban a tervezői művezetést és
kutatói szakfelügyeletet végző műszaki és kutatói csapattal, és a
szakemberekkel együtt segíti a kivitelezés közbeni döntéseket. Ehhez széles
látókörű, nagy szaktudású, elhivatott, jó problémamegoldó képességgel
rendelkező, döntésképes, felelősséget felvállaló felügyelőkre és hasonló
vezetőkre lesz szükség. Ugyancsak megkerülhetetlen e mentori szerepkör
érvényesüléséhez a szükséges tárgyi feltételek (kellő számú jármű, egyéb
műszaki eszköz stb.) biztosítása is.
§ A döntések gyors meghozhatósága érdekében a
hatóság első fokát a műemlék közelében kell működtetni (regionálisan vagy
megyei szinten), de háttértámogatásra is szükség van, méghozzá az új műemléki szervezet
tudományos részlege által biztosítva (művészettörténész, restaurátor, statikus,
régész, tájépítész, szakági tervezők formájában).
§ Ez
a szakasz szolgál az alapengedély sarokpontjainak betartatására, vagy az attól
való jogellenes eltérés gyors és határozott szankcionálására. Kellő időben való
észlelés esetén ugyanis a szankció alkalmazása nem évekkel később, hanem még
kivitelezés közben történik, miáltal azonnali és pozitív hatást tud kiváltani a
hibák orvoslására, így nem egy utólagos, beletörődő fennmaradási engedéllyel
párosul majd, mint a jelen rendszerben az megszokott.
o
A záródokumentálás:
§ A
záródokumentálás fontosságának tudatosítása a műemlék további „élete” miatt
elengedhetetlen. Ez a sokak által „kötelező táncnak” tekintett „szükséges
rossz” egyben a műemléki szervízkönyv kiindulópontja lehetne, amennyiben
egy-egy felújítás után a legfrissebb és legteljesebb dokumentáció az
építtetőnél papíron is megmaradna, valamint az ÉTDR és a műemléki tervtár
(jelenleg a MÉM MDK szervezeti keretein belül) rendszerein digitálisan
visszakövethető és kereshető lenne.
· Végezetül
rögzíteni kell, hogy amennyiben az a célunk, miszerint a hatóság munkatársai
„műemléki szakügyintézőből” szakértő „felügyelővé” váljanak, akkor működésük a
záródokumentálás befejezésével nem érhet véget. A műemlék utóélete ugyanis a
felújítás lezárultával kezdődik, amely nem maradhat szakmai kontroll nélkül,
amennyiben nem romokból kívánjuk újjáépíteni műemlékeinket átlagosan
50-60 évente, ahogy eddig tettük. Épp ezért a műemlékek állapotának folyamatos
monitorozása a jövőbeli hatóság szakembereinek önálló, a kérelemre indult
eljárásokkal egyenrangú feladata kell, hogy legyen.
3. A
műemlékvédelmi hatóság felépítése – alternatív modellek
Miként a bevezetőben is
szerepel, a műemlékvédelem hatósági struktúrája a közigazgatási rendszer
szerves részét képezi, s azon belül főképp az építésügyi igazgatással áll
összeköttetésben, ezért milyenségét ezek ismerete nélkül nehéz körülírni.
Márpedig a kormány ilyen irányú tervei előttünk egyelőre nem ismertek, így csak
lehetőségeket vázolhatunk fel, amelyek egyike, vagy épp ezek egyfajta ötvözete
beilleszthető lesz az új végrehajtó hatalom konstrukciójába. Elöljáróban annyit
fontos leszögezni, hogy a műemlékvédelem a jövőben nem az építésügy alárendelt
elemeként, hanem önálló társadalmi és igazgatási alrendszerként szervezendő meg.
Elkerülendőek tehát az elmúlt bő másfél évtized hibái, amelyek ágazatunkat az
építési igazgatás és főleg az építőipar praktikus szempontjai alá gyűrték,
negligálva annak kulturális kötödését és ebből fakadó sajátos igényeit. Olyan
rendszer felépítése szükséges, amely – lehetőleg több személyű döntéshozatal
révén – kizárja a visszaéléseket, illetve a túlkapásokat.
Visszatérő kérdés az
építéshatósági feladatkör ellátása. Az
építési hatóságok jogköre remélhetőleg hamarosan rendeződik, kiterjed a
településképre is, és az új keretek között tisztázandó, hogy mely típusú
változtatásokra vonatkozóan, milyen módon lesz az építési hatóságnak jogköre. Az örökségvédelmi eljárásokat egy támogató, rugalmasan
működő örökségvédelmi hatóságnak kell lefolytatnia. Ugyanakkor az egyablakos
ügyintézés érdekében az örökségvédelmi eljárásokban érintettség esetén helyük
van az építésügyben meglevő szakkérdés-vizsgálatoknak (tűzvédelem, népegészségügy,
állategészségügy, közlekedés).
Kérdéses
továbbá az engedélyezési/bejelentési eljárások kettőségének fenntartása, valamint
az ezek eredményeként születő engedély/hatósági bizonyítvány/tudomásulvétel határozattal
jogintézményének továbbvitele. Álláspontunk szerint az eljárások
egyszerűsítését nem az engedélyezés során meghozható döntések típusainak
duplikálása segíti elő, hanem épp ellenkezőleg, azok számának minimalizálása.
Ugyancsak nem segít az eljárási határidők túl szűkre szabása sem, hiszen a
hatóságok vagy megpróbálják kijátszani a rövid döntési időkeretet (például a
menetrendszerű szüneteltetésekkel), vagy elkapkodják a döntéshozatalt. Az
elmúlt tizenhat év tapasztalata az, hogy a „bürokratikus” jelleg
visszanyesésére irányuló kényszeres kísérletek épp az eljárások bürokratikusságát
növelték. Elengedhetetlen
továbbá az eljárási határidők egységes számítása, mégpedig munkanapokban. A
naptári napban való számítás méltánytalan helyzetbe hozza a hatóságot, hiszen
például hosszabb ünnepek alatt is pereg az eljárásra szabott határidő, így a
döntéshozatalra fordítható érdemi munka túlontúl lerövidül. Az Alaptörvény
szerint „mindenkinek joga van ahhoz, hogy ügyeit a hatóságok ésszerű
határidőn belül intézzék.” Az „ésszerű” jelző nem csak azt jelenti, hogy az
eljárás rövidségét kell mindenáron erőltetni, hanem az is benne foglaltatik,
hogy a hatóság elegendő időt kap a szakszerű döntések meghozatalára.
A
felügyeleti eljárásokat is az örökségvédelmi hatóság kezében kell tartani. Az
örökségvédelmi felügyeleti eljárások motivációja az értékőrzés elősegítése. A
felügyeleti eljárásokat érdemes több lépcsőben felépíteni: előzetes egyeztetés,
felhívás önkéntes jogkövetésre, kötelezés.
Végezetül vissza kell
állítani a kétfokú hatósági eljárások rendjét. A teljes felülvizsgálat elve
alapján valamennyi jogszabálysértés orvosolható lenne még a közigazgatási
eljárás keretén belül, ami egyszerre gyorsabb, szakszerűbb és olcsóbb megoldás.
Emellett a másodfokú hatóság szakemberei felelősségteljesebben tudnák
képviselni a műemléki érdekeket a bíróság előtt is. Ennek lehetősége kifejezett
ágazati törvényi felhatalmazás esetén adott, függetlenül attól, hogy más
hatóságoknál fennmarad-e a fellebbviteli közigazgatási bíráskodás.
Az
alábbiakban három párhuzamos modellt írunk körül, jelölve azok közigazgatási
jellemzőit.
Európa országaiban a
műemléki szakterület bizonyos módon való integrálásával a helyi építési
hatóságok látják el egy alsó szintű műemléki hatóság szerepét, amelybe az
eljárások folyamán a regionális vagy központi műemléki szakmai hivatal bekapcsolódik
(e dokumentumban a II. vagy III. típus). Az olyan rendszerre, amelyben a
műemléki hatóság – csak a műemlékek vonatkozásában – építési hatósági szerepet
is betölt (e dokumentum szerinti I. típus), az 1992-2012 közötti magyarországi
műemlékvédelem az egyetlen ismert példa.
|
Ismérvek |
I.
típus |
II.
típus |
III.
típus |
|
Fokok
száma |
kettő |
kettő |
kettő |
|
A műemléki (értsd
elsőfokú) hatóság helye a műemlékvédelem új intézményéhez képest |
integrált
(belső) |
integrált
(belső) |
részben
integrált (az építéshatóságba integrált műemléki szakemberek külső, a
műemléki hivatalba integráltak belső hatósági szereplők) |
|
A műemléki hatóság
pozíciója a közig. eljárás menetén belül |
lineáris |
oldalról
csatlakozó |
oldalról
csatlakozó
|
|
A műemléki hatóság
szerepköre |
alaphatóság |
szakhatóság |
konzultatív
szereplő (de véleménye
kötelező erejű) |
|
A műemléki hatóság
hatásköre |
osztatlan |
osztott hatáskör |
osztott hatáskör |
|
A műemléki
hatóság jogköre |
műemléki (esetleg
építéshatósági) |
műemléki |
műemléki |
|
A műemléki hatóság
döntésének típusa |
engedély |
szakhatósági
hozzájárulás |
állásfoglalás
adása az önkormányzati
építéshatóság számára |
|
Rendes
jogorvoslati lehetőség az elsőfokú döntéssel szemben |
fellebbezés (az
I. fokú és a II. fokú – fellebbezést elbíráló – hatóságnak szervezetileg is
külön kell válnia.) |
fellebbezés (az
I. fokú és a II. fokú – fellebbezést elbíráló – hatóságnak szervezetileg is
külön kell válnia.) |
fellebbezés (az
I. fokú és a II. fokú – fellebbezést elbíráló – hatóságnak szervezetileg is
külön kell válnia.) |
|
További
jogorvoslati lehetőség a másodfokú döntéssel szemben |
közigazgatási
per, de csak eljárásjogi kérdésekben, szakkérdésben nem |
közigazgatási
per, de csak eljárásjogi kérdésekben, szakkérdésben nem |
közigazgatási
per, de csak eljárásjogi kérdésekben, szakkérdésben nem |
|
Az eljárás
menetének vázlatos ismertetése |
- a megyei v.
regionális szinten megszervezendő elsőfok az építtető megkeresésére engedély
kiadásával dönt - egyedi és
területi védelem esetén építéshatósági és műemléki (és esetleg
építéshatósági) jogkörben is alaphatóságként jár el; - döntése ellen
az építtető fellebbezhet, amelynek elbírálása a budapesti központú másodfokú
hatóság feladata; - a másodfok
határozata főszabályként jogerős, formai okokból bíróságon megtámadható. |
- az engedélyt
kiadó alaphatóság az általános építéshatósági jogkör birtokosa, pl. a jegyző - műemléki
érintettség esetén határidő tűzésével megkeresi a megyei v. regionális
elsőfokú műemléki hatóságot, amely szakhatósági hozzájárulással dönt. Ez
vétójogot biztosít a számára. - a
fellebbezéssel megtámadott elsőfokú döntést a másodfokú műemléki hatóság
ugyancsak szakhatóságként vizsgálja. - a bírói szint
u.a. |
- a területi
szinten, (pl. önkormányzati keretek között) működő építéshatóság részeként
tevékenykedik a műemlékvédelem első vonala (kvázi alsóbb hatóság); - az
építéshatóság felé érkezik az építtetői megkeresés; - a helyben
beágyazott és az ottani viszonyokat jól ismerő műemléki szakemberek,
folyamatos kooperációt folytatva segítik a döntéshozatalt; - a jogerős határozathoz
meg kell kérniük a műemléki hivatalban működő szakmai-tudományos szervezeti
egység (kvázi felsőbb hatóság) állásfoglalását is; - az
állásfoglalás teljes egészében, minden feltételével és kikötésével beépítendő
az engedélybe; - amennyiben az
engedélyező hatóság nem ért egyet a műemléki hivatal állásfoglalásával, akkor
a másodfokú hatóságtól kell döntést kérnie, ebben az esetben viszont az itt született
állásfoglalás épül be az elsőfokú határozatba; - az első fokon
megszületett határozat ellen az építtető is élhet jogorvoslattal fellebbezés
formájában, amelyet a másodfokú műemléki hatóság bírál el, kivéve, ha az
elsőfokú döntésbe már – a fent ismertetett módon – be lett vonva, mert
ilyenkor a minisztérium gyakorolja másodfokú hatósági jogkört. - a bírói szint
u.a. |
Az egyes típusok előnyei/hátrányai:
I. típus:
– Előnye, hogy az eljárás könnyen
átlátható, az ügy intézője egyazon hatóság mindvégig, s ez az ügymenetet is
rövidíti, hisz nem kell műemléki kérdésben éppúgy egy társhatóság döntésére
várni, mint mondjuk a katasztrófavédelem részéről. Az építésügyi és műemléki
kérdések egy csatornán és egy fórum előtt lesznek elintézve, így nem kerülnek
az építésjogi szempontok előnybe a műemlékiekkel szemben. Emellett a
műemlékvédelem számára a „first contact” lehetősége is biztosított, tehát az
építtető szükségképp a műemléki szakemberekkel kerül kapcsolatba először.
– Hátránya, hogy növekszik az
ügyteher a műemléki szakembereken, hiszen építésügyi és műemléki szakmai
kérdésekben is nekik kell dönteniük, továbbá, hogy két építéshatóság jön létre.
II. típus
– Előnye, hogy a műemléki
felügyelőknek nem kell építéshatósági ügyintézést végezniük, csak a műemléki
szakkérdésekkel foglalkozhatnak.
– Hátránya, hogy ismét az
építéshatóság kerül ügydöntő pozícióba, a „first contact” is vele alakul ki,
tehát a műemlékvédelem egy afféle „bedolgozói” státuszba helyezve kikerülhet a
döntéshozatal fősodrából. Az építéshatóság közreműködése miatt bürokratikus
rendszer.
III. típus:
– Előnye, hogy van olyan szereplő az
eljárásban, aki „közel van” a műemlékekhez, jól ismeri a helyi körülményeket
stb., ugyanakkor van olyan szereplő is, aki megfelelő távolságra van a helyi
érdekhálózatoktól, kizárólag a szakmai szempontok érvényesítése a feladata, s
ebben semmi sem gátolja. Emellett konszenzusos döntés kell, hogy szülessen,
erre minden fél késztetve van. Minden érdek (tulajdonosi, szakmai) képviselője
szerepel az ügymenetben, nem uralkodik el egyik vagy másik. A korrupció
ellenszere a nyilvánosság, az, hogy a döntésekben több szereplő vesz részt, a
döntések alapjául szolgáló szempontokat többen ismerik. A döntésekbe az
érintett szakmák képviselői rugalmasan bevonhatók, az előírások, kikötések nem
uniformizáltak, hanem esetre szabottak, de ez nem részrehajlást,
kiszámíthatatlanságot, ügyintézőtől-irodától-megyétől függő eltéréseket
eredményez.
– Hátránya az, ami az előnye, vagyis
több szereplőt kell egy-egy ügybe bevonni, ami lassíthatja a döntéshozatalt,
kisebb településeken az ügyintéző nem feltétlenül felkészült, és a kisebb
építéshatósági irodákba nehéz felkészült ügyintézőt találni.
Az I. típus sematikus ábrája:
A II. típus sematikus ábrája:
A III. típus sematikus ábrája:
